Az írónő elmondja nekünk saját történetét. Egyszerűen, minden sallang nélkül, hogy hogy is boldogul egy vak ember a látók világában. Mert minden úgy van berendezve, úgy működik ebben a társadalomban, mintha csak ez az egy érzékszervünk lenne.
Persze ebbe a kirekesztettségbe nem nyugszik bele Sheila. Hogy ne legyen kiszolgáltatva, elzárva a többi embertől, munkától, az élettől, legnagyobb segítsége Emma a kiképzett vakvezető kutya, okos, bájos labrador, aki nem akármilyen önbizalommal erősíti gazdáját, hogy a mindennapok akadályai könnyebbek legyenek.
Hogy közlekedik egy vak ember a városban, otthon vagy egy új helyen? Milyen iskolába jár, mit dolgozik? Hogy olvas? Szórakozás? Barátság? Szerelem?
No de Shelia nem akármilyen csaj, vaksága ellenére nem akar vatta közt élni. Főz, sminkelni tanul és varrógéppel varrni. Telefonközpontban dolgozik ('60-as évek), de előadásokat tart a vakvezető kutyák munkájáról a rádióban és szerte az országban. Emma mindig mellette és vele, szóval együtt.
És milyen megrázkódtatás, ha a sötétségből a világosságba lépünk?
Egy sikeres, bár kétséges műtét után (veleszületett szürkehályog) Sheila látja a színeket, a formákat. Csodálhatja Emma huncut pillantását, kedvese arcát, az embereket, a füvet a fákat. Önmagát! Ez mi? És ez? Ez?
Eddig minden más volt, vagy szinte nem is volt... és most minden elé tárul.
Minden csodálatom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése