A
nyáreste balzsamosan langyos. Az ostoba idegőrlő emberi zajok lassan
elhalkulnak, csendes lesz a lakótelep. Ilyenkor indulok sétálni a kutyával.
Amikor
az utcára lépünk, nem zuhan ránk a kánikula gyilkos forrósága, megvéd a hűvös
sötétség, amiben még az illatok is erősebbek. Kutyám a földet pásztázva elemzi
a napi helyszínelés fontos nyomait (rémesem precíz), én meg a langyos szellőbe
emelem az arcom, nagyot szippantva a hársfák bódító illatából.
Az égbolt tele
van csillagokkal. Még a város erőszakos fényei sem halványítják el az erősebb égi lámpásokat. Egy két csillagképet és bolygót még fel is ismerek. Igen, igen a
Kisgöncöl az mindig megvan… az a fényes a Vénusz vagy a Jupiter… hol az Orion?
Ja, azt csak télen látni… A rádióban mondták, ma csillaghullás várható. OK.
Lássuk, hátha elcsípünk egyet.
Az
ütemes séta lassan kihúzza belőlem a napi bosszúságokat, ellazulnak az izmok,
tán még a gerincem is egyenesebb. Kutyámmal néha összekacsintunk, bírjuk a jó
kis kószálásokat.
Na de most már a nyakam is megfájdult kicsit a hullócsillag
vadászatban. Hol vannak már? Potyogjatok! Hulljatok!
Jobbra semmi, balra semmi.
Felettem két ház keretezte mozdulatlan égbolt. Naaa!
Na. Na. Ott. Ott egy
vöröslőn hunyorgó apró megmozdult. Meredek pályán indult lefelé.
Jaj, ilyenkor
kívánni szoktak!
Mit kívánjak?
Mit kívánjak? Gyorsan gondold ki!
Gyorsan… már a
nyolcadik emelet előtt hullik!
Gyerünk… már a harmadik emeletnél tart…
A felismeréstől
váratlan röhögés tör fel belőlem, mert egy égő cigaretta csikk hull a lábunk
elé. Paff!
Itt nincsenek hullócsillagok, csak fusi-csillagok.
Kutyám
jól kiszámolt ívben a szokásos módon megjelöli a lámpaoszlopot, és most már
lehajtott fejjel haza slattyogunk.
(Mégis
csak kívánni kellett volna valamit, hátha így is teljesül.)
