(Ha hétfő, akkor Mandala)
Nem a vágyálmokra gondolok, hanem az igazi álomra, amit elvileg nem befolyásolhatok. Az álomra ahol összemosódik az idő, a tér, érzések, kérdések kavarognak veszteségekkel és megoldásokkal, volt és lesz emberekkel, kedves szörnyekkel és néma félelmekkel. És főleg, nagy bánatomra, feledéssel. Mert, hol dereng valami ébredés után, hol nem. Csak rossz szájíz marad, s fordulnék vissza. Vagy mikor röhögve ébredek, kd. tíz percig tudom is, mi volt olyan vicces, aztán eltűnik, mint a füst.
A múltkori zavaros álomra emlékeztem. Hajnalban szorongó bosszúságra ébredtem, erkölcsi dilemmák kavarogtak megoldatlanul, és elaludni sem tudtam újra. Már a könyvért nyúltam, hogy akkor olvassunk inkább, de putty, a gondolat végére már ismét folytattam az álmot. Nem film szerűen, pillanatálljjal, hanem mintha a munkából haza mentem volna kajálni és levinni a kutyát. Amit elhagytam az első álomban, tovább kerestem (konkrét a pórázt) és meg is találtam a második álomban.
Elégedetten ébredtem, mintha legalább is a bölcsek kövét csempésztem volna át a határon.
Na, a lényeg, hogy van rés, rejtett tapétaajtó, visszaút? Mi a nyitja?
Én nem kerestem, de most valaki nyitva hagyta egy kicsit ezt az ajtót. Kihasználtam az egyszeri alkalmat, és visszaslisszoltam a hátsóbejáraton.
Hehe.
"Ha van egy kulcs, ekkor kell lennie egy zárnak is"
