Budapest szonett
(fény + én = árnyék)
Vakít a fény, velem cammog a nappal.
Vállán sötét tarisznyával fut az est.
Lábam alatt a föld be is szakadhat,
annyira üreges ez a Budapest.
Egy babszem, s máris azt hiszem, paszuly szár
vezet fel az égig. Törnek a kacsok,
s az anyaföld túl közel. Buja, dús sár
meleg sötétje fogva tart: lent vagyok.
Átugrom Budára, hogy lássam Pestet.
Ecsetemet a Dunába mártom. Nézd!
Valaki fura egy világot festett.
Az igazság mellett vakon elmegyek,
de megálmodom a valót, ami bánt,
üt és átvilágít a fellegen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése