CSAK

Az ok nélküli boldogsághoz könnyűk okot találni :)

Winchester-átok (Supernatural-FanArt)

Hozzá a zene: Johnny Cash - Hurt

Napi SPN idézet:

Sam: (majd szét veti az ideg)
Miért, mit kéne tennünk?
Dean:
Először is lenyugodni. Ez a lényeg.
Ha ez is csak egy szokványos meló volna, mit tennénk?
Sam:
Phf (próbál higgadni)
Kiderítjük, mivel állunk szemben. Utána járunk, hogy mi történt a házban.
Dean:
Pontosan. Csak most tudjuk is mi volt régen.
Sam:
De vajon mennyit tudunk? Valójában mire emlékszel?
Dean:
Úgy érted, arról az éjszakáról?
Sam:
Igen.
Dean: (érzelmeket megint a tények mögé rejteni)
Nem sokra. De a tűzre igen. Meg a forróságra. Aztán, hogy kihoztalak a bejárati ajtón.
Sam:
Te hoztál ki?
Dean:
Igen. Nem is tudtad?
Sam:
Nem. (22 év kellett hozzá)

1/9.

Te jó ég!

Érdemes felemelt fejjel járni (persze azért ne bukj orra). Sok szépséget tartogat az Ég még egy olyan ateistának is, mint én.

Íme egy-két alkalom amikor a fényképezőgép is velem volt.

Egy visegrádi kiránduláson, amikor felértünk a Nagy-Villám tetejére, ez a 

felhődzsinn várt minket.

Kőbányán messzire ellátni. A többi kép mind itt készült

 A bárányfelhők viccesek, főleg mikor ekkora villanypásztor őrzi őket.

A felkelő nap áttör a fellegen.

Néha össze-vissza firkálják a kondenzcsíkok a látóhatárt feletti sztrádát. (Ebben a negyed órában 18 repcsit számoltam a felső régióban, és még 4 felszállót láttunk, hallottunk, ami Ferihegyről emelkedett) Nagy volt a forgalom reggel hét előtt.

Nézd: sokszor párhuzamos az égi és a földi út

 Ez meg olyan Szinyei Merse Pál szerű, csak az akt fázott, a pacsirta meg elszállt.

Egyik reggel vákumfelhő borult Újhegy fölé. Mintha egy dunsztos üvegben lettünk volna.

A felhők nagyon tanakodnak, magas a feszültség, de aztán egy csepp eső sem hull.

Allegóriát is találok:

Szabadság

Hogy is volt a Hofi-dumában?

50-es évek, kop-kop, iroda.

- Szabadság elvtársak!

- Szabadság!

- Szeretnék három nap szabadságot.

- Nincs szabadság.

- Szabadság elvtársak!

- Szabadság!

Robert Johnson (Supernatural-FanArt)

Napi SPN idézet:

Sam:
Szóval pont, mint a Robert Johnson legenda, igaz? Az eladod a lelked az útkereszteződésben fajta üzletre gondolok.
Dean:
Kivéve, hogy az nem legenda.
Sam:
Mm? (szájbiggyesztés)
Dean:
Nem ismered Robert Johnson dalait?
Sam:
Mm.
Dean:
Ez gáz, Sam! Pedig a szövegei tele vannak rejtett utalásokkal:
"A blues keresztútján"?
"Ördögi bluesdalok"?
"A pokol kutyája elől futva"?
Sam:
Mm.
Dean:
Kssz! (szemforgatás)
A története úgy szól, hogy a saját vérébe fulladt bele, hallucinált, és valami nagy, ördögi kutyáról motyogott.
Sam:
És most újból ez történik?
Dean:
Igen.
Sam:
Utána kell néznünk, hogy kötött-e más is boltot a démonnal.

2/8

"Ha jó a kedved üsd a tenyered!"

Ha rossz a kedved, akkor rajzolj pokolkutyát ... vagy meg is énekelheted mint

ROBERT JOHNSON.

EZT a mixet ajánlom a képhez:

Robert Johnson - They're Red Hot

Először Mr. Jonson énekli, aztán a "lassúkezű" Eric Clapton, majd Hugh Laurie (dr. House-é a kedvencem), és beszól a  Red Hot Chili Peppers is.

Őz a temetőben

Tegnap a temetőben voltunk a tesómmal és láttunk egy őzet. Sajna csak egy ilyen pocsék, kissé feljavított képet sikerült készítenem, miközben utána lopakodtam az ösvényen.


(A Katniss íjj készlet sem volt nálam, úgy hogy a vacsora sem őzpörkölt.)

Az újhegyi kisértetház

A lakótelepen túl, de még a temetőn innen, a fatelep mellet áll a helyi kísértetház. Legalábbis az itteni kis jaszkari gyerekek így hívják ezt a sötéten ásító, titkokat rejtő romot, aminek jó nagy kertje van gyümölcsfákkal, sőt egy teniszpálya nyomait is látni a gizgaz közt.

Mikor Újhegyre költöztünk ('76), még a régi szoc címer virított a homlokzatán, és a rendőrség igen nagy forgalmat bonyolított le benne, ki-be furikázva a rabokat, előzeteseket. Persze nem sokat lehetett látni a betonkerítésen túl történtekből, azt se mennyire leromlott az épület. Már nem 'tom mikor (2007? 2008?) az objektumot elhagyta a hivatalos szerv, csak kutyás őr védte a foghíjas falakat. Aztán az őr is eltűnt, még könnyebb préda lett a fosztogatóknak. Beköltöztek a csövesek, hippitronok zúztak, gyerekek bátorságpróbáztak. (Hogy a szellemek mit csináltak e-közben, ki tudja?)

Most már csirkeháló védi a ezt a parlagon heverő telket, és én mindig lesem, mikor történik végre valami épületes változás a kiszolgált, szomorú falakkal.

Mielőtt eltűnik teljesen, utána néztem pár szóbeszédnek (ó mindent tudó net!), hogy régen mi volt a Maglódi út 125. házszám mögött.

Magán villának épült 1892-ben. Hogy ki volt a tulaj, azt nem találtam, de tőle a karmeliták vették meg. (Egy kedves olvasói megjegyzés új infóval szolgált: "Maglódi út 125. Rost Otto a Magyar Kerámia gyár igazgatósági tagja építtette." A gyár is a szomszédban volt, a Szőlőtelep és Kovakő utca határolta.)

A Karmeliták Magyarországon 1907-ben telepedtek le. A Budapest X. Maglódi út 125 sz. alatt bentlakásos otthont nyitottak 100-140 kisleány számára. A napközi otthonban 90-100 gyermeket fogadtak naponként.

A karmelita nővérek így számolnak be erről:

1908. január 19-et írtak. Mária-Terézia anya egy nővérrel fölszállt a villamosra, hogy megtekintse a hirdetésben talált Maglódi úti villát. Vagy egy órányi utazás után kezdtek nyugtalankodni, hogy talán nem jó felé utaznak. (Kőbányát mindenki a világ végének hiszi) Az éppen velük szemben ülő úr volt a tulajdonos. Miután mondták, hogy melyik házat keresik, ő megnyugtatta őket: "Odautazom én is, úgyhogy nyugodtak lehetnek a hölgyek."

Szép nagy kertes villa volt, a kert mögött kis park és egy nagy konyhakert. A ház túlságosan luxusigényűnek tűnt egy zárda számára, ezért azt mondta, hogy még gondolkodik. Miután azonban a X. Kerülethez tartozó külvárosnak a legjobb ismerőse másodszor is ide vezeti (egészen más irányból megközelítve), nagyon megdöbbent az Alapítóanya, és azt kérdezte magától: "talán mégiscsak ezt a birtokot választotta nekünk, jobban mondva az ő lakásául a jó Isten?" (Aha)

 Júliusban vált szabaddá a villa. Sajnos a nagy szegénység, amellyel állandóan küszködtek, nem tette lehetővé, hogy gyermekotthont és kápolnát építsenek, amire pedig nagy szükség lett volna. Csupán 1924 nyarán kezdődhetett meg az építkezés Magyarország prímásérsekének, Csernoh bíborosnak jóváhagyásával és segítségével, továbbá a minisztérium, a polgármester úr és más nagylelkű jótevők támogatásával.

Tizenhat évig a villa jó magas, levegős szobái voltak a gyermekek nappali és hálószobái. Elérkezett 1919. esztendő, és a forradalom vihara söpört végig Magyarországon, s főleg Budapesten. A nővérek sziklaszilárdan helytálltak hitükért és gyermekeikért, és Istenben bízva kitartottak. Mint megtudták, nevük fölkerült a halálraítéltek listájára, de néhány nappal az ítélet végrehajtása előtt véget ért a forradalom.
Az apácák nagyon bátrak.

1944 őszén a Maglódi úti, az Újpest Fóti úton lévő és pestszentlőrinci házaikban 330 zsidó lelt menedéket gyermekeikkel. Annak érdekében, hogy a menekülteknek helyet tudjanak adni, a Maglódi úton lévő házból a növendékeket szétosztották vidéki otthonaikba.

Az egyházi intézményeket 1948-ban kezdték államosítani.

A Szent József otthonban ( a Maglódi útiban) 1949. november 16-án jelent meg kilenc személy az akkori Igazságügy minisztérium megbízatásából. November 17-en már kiküldték az új személyzetet, mondván, az apácák munkája kifogástalan, de nézeteik 200 évesek.

A büntetés végrehajtási oldalon ezt találtam:

Az 1951-es év jelentős változást hozott a büntetés-végrehajtás szakmai képzés lehetőségeit illetően. Budapesten, a X. kerület Maglódi út 125. szám alatti, volt egyházi ingatlant a Büntetés-végrehajtási Szervezet kapta meg, abból a célból, hogy ott a személyzet teljes képzési és továbbképzési igényeit kielégítő oktatási intézményt létesítsen. Itt alakult meg aztán 1951. végén a Büntetés-végrehajtási Központi Kiképző Iskola. A tiszt és tiszthelyettes-képzést egyaránt folytató intézmény 1960-ig működött.
Egy volt börtönőr bácsi meg így emlékszik vissza a (neki szép) tanuló évekre
http://marianosztrabv.hu/90szuletesnap.html

- Gondolom akkor is valamiféle oktatással kezdtek, hiszen egy teljesen új, a hétköznapi ember számára idegen szakterülettel találkoztak.
- Igen, Budapesten a Maglódi út 125. szám alatt egy volt apácazárdában képeztek ki minket. 3 hónap alatt ismerkedtünk meg a börtönőri tudománnyal. Gyakorlaton is voltunk a gyűjtőben (egy köpés). Egy ilyen gyakorlati napon egy akasztást is végig kellett néznünk. Az elítélt az utolsó szó jogán csak annyit mondott: „Ti is jöttök utánam!” (Brrr!)

Gondolom 1960- után alakították az épületet teljesen börtönné.
Érdemes átbogarászni a MAGYAR HELSINKI BIZOTTSÁG jelentése 2006-ból:

http://helsinki.hu/wp-content/uploads/MHB_jelentes_FovarosiBv_2006.pdf
Sok mindent elárul, és sok mindent képzel az ember, ha megnézi ezt a hivatalos nézőpontot is.

És most már tuti biztos vagyok benne, hogy jó pár kísértet kóvályog az újhegyi szellemházban.
(De ki használta a teniszpályát?)

-------------------------------------------------------------------
Friss:
A kertet leválasztották az épület területéről, és vadi új kerítést húznak. Na, készül valami?
A telepi pletyka azt mondja, hogy gyakorlatozásra használják a romokat. Roham, piff-puff, dirr-durr... Nem'tom.
-------------------------------------------------------------------
Frissebb:
Hah, még meg van az a szocicímer, csak nagyon eltakarta a buja növényzet

A romok nagyon omlanak:

-------------------------------------------------------------------
Legfrissebb: zászló az objektumon
Nemzeti szellemház?
Valami vicc?

-------------------------------------------------------------------

Még frissebb:

Jelentem, a zászló eltűnt.

-------------------------------------------------------------------

(2015.04.09) BONTJÁK!!!

Na, most láthatom belülről is, bár én nem így gondoltam.

Arra vártam, hogy Hajner Gyula Szellemvárosok videói közt egyszer felbukkan.

----------------------------------------------------------------------------------
:) Kaptam egy e-mailt:
Szia Ibolya olvastam a maglódi 125 történetét hátborzongató!!!
Én Misi vagyok a gépkezelő aki lebontotta a kísértet házat
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

ÉÉÉÉS Hajner Gyula megcsípte! Még állva találta a romokat.
Itt a videó. Nagyon jó lett! Kösziiiííí!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

2018. január 13.

Az utolsó épületeket bontják (beton konstrukció). Utána ledarálják a sittet. Újrahasznosítás.

Na de mikor építenek?

---------------------------------------------------------------

2018. március 10.

Mostanra lapos minden, mint valami szántás, vetési varjakkal. Egy-két fa még áll.

Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék (könyvjelző)

Stílus: 10 pont

Tartalom: 10 pont

Hatás: 9 pont

Hangulat: Várom, hogy meg tudjam az igazat, hogy kibújjon a szög a zsákból, de mindig másik lyukon kandikál ki, mint amin gondolom.

Külcsín: 9 pont (egyszerűen jó)

Újrázás: jól szórakoztam, de annyira elszomorítóan valóságosak ezek a mesék, hogy egyenlőre nem akarom még egyszer olvasni.

Tanulság: Mindig az egyszeri ember szív.

Most nem a METRÓ sötétségébe visz minket Glukhovsky, hanem Orosz anyácskáról mesél. Gyanús nagy beruházásokról; a Gazprom üzletét a Pokollal, kiskirályokról, kisemberekről; ufó méretű korrupcióról; nanorobotokkal meggyalázott vodkáról; a gyilkos, ostoba médiáról; egy eldugott faluról, ahol mit sem tudnak arról, hogy már véget is ért nukleáris világháború; asszonyokról, akiket mind a nagy Nemzeti Vezető ejt teherbe az új demográfiai program keretében; sőt felszáll az egész Vörös tér, mert minden torony a Kremlben, minden hagymakupola a templomokban egy-egy űrhajó rakétája, és a vezetők, akik nem is emberek, ezekkel menekülnek a Föld pusztulása elől.

Azt hiszem, hogy még sok mesét eltitkolsz Dmitry!

(Sokszor Örkény és Nógrádi novellái jutottak eszembe, elő is kotrom őket.)

Lila pánik (kész az új Fradi-sas)

(A szereplők nem valós személyek. A valósággal való bármely egyezés vagy hasonlóság csak a véletlen műve:)

- Béla bá’, megnézzük a szobrot?

- Ja. - morgott mocskos bajusza alatt a másik hajléktalan, miközben minden vagyonukat rejtő szatyraikkal kibotorkáltak a Népliget bozótos sövénye mögül. Hátuk mögött felkelt a nap, fénye már a fák lomjait súrolta, visszaverődött a sietős autók üvegén, súrolta hajnali pocsolyák kíváncsi tükrét, végig simított az öreg házfalakon, kicsit meghökkent a sziporkázó új Fradi stadionon, de aztán tovább emelkedett, hogy megnézze Budapestet.

A két tétova alak megállt a kereszteződés sarkán.

- Hát, széép… nagy. Hö, hö, mekkora labda!

- Ja.

A kordon még elzárta a hatalmas sas szobrát a kíváncsiskodók elől, most helyezték a talapzatra. Daruk, emelők, munkások sürögtek körülötte, mintha meg akarnák fékezni a kiterjesztett szárnyú madarat. Vad, felborzolt tollakkal lecsap a labdára, de a szerelők nem engedik felemelkedni, ő fogja őrizni Ferencváros futball stadionját, ő fogadja az embereket három kerület határán, ő tüzeli majd a szurkolókat, s tán rendet is rak.

- Széép… Mibő’ van? Valami fém. De nem valami fényes…

- Ja.

- A faterom így ráköpött… ráköpött a csatjára… ráköpött, megsuvickolta, és ragyogott , mint a Salamon töke.

- Ja.

- Ezt a madarat is ki kéne suvickolni. Nem?

- Ja.

A két csövest elnyelte az aluljáró, de a munkások mintha meghallották volna a kéretlen tanácsot, tanakodni kezdtek sisakjuk alatt. Elő kerültek a rongyok és a speciális anyag, ami megvédi a fémet és fényes felületet képez. Sürgésforgás, s elkezdődött a szakszerű suvickolás.

Ahogy a polírozó folyadék szétterült a fémsas tollain, a szivárványos rétegen csak úgy szikrázott a nap. Az alapos, izzasztó munkát végre megtekinthették egyben - holnap jönnek az újságírók. Döbbenten bámulták alulról a Fradi monumentális jelképét, ami ragyogott, min a Salamon töke és bájos lila árnyalatban pompázott.
- Ez lila Ba’meg!

- Milyen anyagot használtatok? Ba’meg!

- Ezt a szégyent! Ba’meg!

- Ez lila Ba’meg!

- Elolvastátok a használati utasítást?

- Nyugodjatok le, ba’meg, ez csak így reagál, vagy mi. Majd kitisztul.

- Remélem is, mert itt kő kővön… Ezt a szégyent. Ba’meg… ba’meg.
- Ez lila Ba’meg!

A műszak végén mindenki szétszéledt, férfias aggodalommal a szívében.

A rendőrjárőr tősgyökeres Ferencvárosi volt, tán még a szíve is zöld-fehéren dobbant, de Fradi meccsre már csak szolgálatból járt. Keserűen gondolt az ellenséges szurkolókra, az őrjöngő szektorok gyűlöletére. Sóhajtva nézett le az új stadion szép ívére, ahogy a felüljárón elhaladt mellette. És ott van a szobor is. Lila sas. Lila. Lila?

Egy fradistának a lila szín, mint bikának a vörös posztó.

Szégyen, pánik, harag. Azt a rohadt… meggyalázták… szabotázs… Ba’meg! Újpesti huligánok! Ba’meg!

Biztosítani a környéket. Erősítést hívni…

- Várja meg a nyomozókat és a kommandós egységet!

A nap épp lemenőben volt már mire az erősítés megérkezett.

- Jelentem a szobor már nem lila.

- ???

A két hajléktalan bizonytalan ívben tántorgott a Népliget felé, hogy valahol elvackoljanak.

- Né má’, mennyi rendőr vigyáz a nagy madárra!

- Ja.

- Valaki el akarta lopni?

- Ja.

- Nem mi voltunk?

- Ja.

- Mi, ja?

- Ja.

Lázár Ervin: Kisangyal (könyvjelző)

Stílus: 10 pont

Tartalom: 10 pont

Hatás: 10 pont

Hangulat: Vagy a könnyem nyelem, vagy feláll a szőr a hátamon, vagy elkap a röhögés, akár mind ez egy oldalon, sőt egy mondatban.

Külcsín: nem értékelhető, ezért inkább itt az íróról egy portré

Újrázás: néha-néha majd előveszem valamelyik mesét

Tanulság: Dömdödöm

Lázár Ervin most is mesél, csak ezek a novellák a felnőtteknek szólnak. Az eszemet célozzák a sziporkázó mondatok, de a szívbe találnak. Megtudtam, hogy egy kutyát jobb Bartusek Gézának nevezni, mint Nérónak. Hogy egy semmitmondó politikus-kézfogás milyen vicces lehetne, ha a gyerekek szemével néznénk. Hogy hogyan kell megmenteni a világot. Hogy az árulás akkor a legsúlyosabb, ha magunknak fordítunk hátat. Hogy az író lakott Kőbányán és itt is sok csodát látott. Némelyik történttől megállt bennem az ütő. Mit nekem Stephen King, elég egy csipet Lázár Ervin:

Hildácska kacag

- Mint a varjú. Brr - rázkódott össze az erdei tanító felesége - olyan ez a vénasszony, mint a varjú.

- Ugyan, kedves - mondta a férje -, öreg, ennyi az egész. Majd kialussza magát és elmegy. Hadd aludjon.

- Mint a varjú - hajtogatta az asszony.

Tényleg volt benne valami varjúszerű. Már délután, amikor észrevették - összehúzódzkodva bandukolt az öregasszony a keményre taposott havú erdei úton, furcsa volt, hisz sosem járt erre idegen, különösen télen, most meg a karácsonyi szünet derekán jártak, még a pirosra csípett arcú gyerekek csizmás karavánja sem tűnt fel reggelente a hóval lepett fák közt - felkiáltott az asszony: nézd, éppen olyan, mint egy madár.

- Mint egy agyongyötört, fáradt madár - mondta a férje.

Az öregasszony alakja nőtt-nődögélt, madárszerűsége behúzódott a szoknyája ráncai közé, emberi alakot öltött, madárszerűségével félelmetessége is odalett, csak szánalmassága maradt vele kitartóan, s amikor már a kopogásra ajtót nyitottak neki, láthatták, hogy a szánalmasság az arcába is beette magát, mint a rozsda, tekintetét is megtépázta, örök időre szólón meggörbesztette vállát, megrongálta dereka ívét és térde hajlatát.

Mégis volt benne valami varjúszerű. Mintha lesütött szeme bármelyik pillanatban gyors feketerigó-röppenéssel megmérhette volna őket, a házat, isten háta mögötti magányos lakásuk csendjét, homlokuk pajzsa mögött ágaskodó gondolataikat.

- Fáradt vagyok - mondta az öregasszony, szürke ázott veréb a tekintete, nem feketerigó-röppenés, szinte nem is érintette a tanítóék arcát.

Enni adtak neki meg vörös bort. A tanítóné kérdezősködni akart, férje egy gyors pillantással leintette, csendben evett hát az öregasszony, ijedten, vajpuhán, mintha bármely pillanatban fölkiálthatott volna az étel, nem, nem akarom ezt a testet táplálni.

A tárgyak azonban némák maradtak, de egyetértően némák, az öregasszony reszkető kézzel törölte meg a száját, fölegyenesedett, a hátralökött hokedli sikkantott mögötte a kövön.

- Isten áldja meg magukat - mondta, s a hangja, tekintete megkeményedett, olyan volt ez a köszönet, mint egy átok vagy legalábbis erdei tanítóékon kívül mindenkinek az elátkozása.

A vendégszobában bontottak neki ágyat, az erdei tanítóné, miközben a hosszú, nyirkos folyosón a tiszta huzatot cipelte, arra gondolt, holnap valamennyit eldobja, elégeti, és undorral fogta a ropogós, fehér ágyneműt, pedig akkor még nem is érintette az öregasszony teste.

- Ne haragudjanak - mondta az öregasszony -, az ajtót magamra zárom.

Megremegett, a szeme megvillant, vagy talán nem is ez a helyes kifejezés, hogy villant, csak egy parányi időre kitágult, de sugarai nem kifelé lobbantak, inkább be, a koponya belseje felé, mint egy puskacsőbe fulladt lövés, olyan volt ez a szemtágulás.

- Csak zárja - mondta lassan a tanító, igyekezett könnyed és vidám hangon beszélni, mintha mi sem lett volna természetesebb, minthogy az amúgy is zárt lakásban a vendég még külön bezárkózik.

- Mint a varjú - hajtogatta ott bent a felesége, a tűzhely torkában lobogó ágyneműkre gondolt, a kis Hilda ágyát közelebb húzta a magáéhoz, s rögtön lefekvés után fölpattant, s kulcsra zárta a hálószoba ajtaját.

- Ugyan, ugyan - mondta zavartan a férje, de a kulcscsikordulástól ő is megnyugodott.

Másnap reggel kicsit megszégyenülten néztek egymásra, már nem értették, mitől riadtak meg olyan ostobán előző este, az éjszaka eltakarodott, belőlük is elvitte a homályos zugokat.

Az öregasszony is felébredt, a reggel mintha neki is békességet hozott volna; arca, mint egy szép, sokat tudó fatörzs. Úgy tett, mintha évek óta ott lakna, egy sámlira kuporodott a konyhában, szelíden nézte a tevő-vevő tanítónét, később kezéből kivette a szakajtó krumplit, és maga látott a hámozáshoz.

Hildácska is kitotyogott a konyhába, félelem nélkül közelítette meg a varjú-vénasszonyt, az meg hirtelen letette a szakajtót, a krumplihéjat az öléből a földre söpörte, ráejtette a kést és gyökérkarjait a kislány felé tárta, mintha legkedvesebb rokonát akarná keblére ölelni.

A gyermek mosolyogva röppent az ölébe, a tanítóné hökkenten nézte, hogy a görbe karvalyujjak a kislány hátára tapadnak. Mintha nem ölelni akarná, hanem összeroppantani.

A köszönete átok is, az ölelése fojtogatás is. Ó, csak menne el - gondolta a tanítóné.

De a vénasszony nem ment el. Soha nem kérdezte, maradhat-e, a tanítóék meg nem szóltak semmit, úgy maradt ott az isten háta mögötti házban, mint ahogy szelíden, magától értetődően megjön a nyár után az ősz.

Pár hét múlva már hiányzott volna, ha elmegy, nemcsak azért, mert sokat segített a ház körül, s mert a kis Hildával imádták egymást. Másért is. Talán az ódon, töredezett kövű folyosó is bánatosan felsóhajt, ha egy este nem hallja lassú, csosszanó lépteit, ahogy szobája felé igyekszik, kezében a magasra tartott petróleumlámpával.

Soha nem beszélt arról, kicsoda, micsoda, mit csinált eddigi életében. A tanítóék meg nem kérdezték. A bánat miatt, csupa bánat volt ez az öregasszony, szenvedéssel teleírt, még hátulról is lehetett látni rajta, hogy nagyon sokat szenvedett.

Nem kérdezték tőle. Csak egyszer fordult hozzá a tanítóné, hónapok múltán: „Hát nincs magának senkije?,,

- Csak maguk - kiáltott az öregasszony -, csak maguk!

Visszanyelte a feltörni készülő sírást, s napokig szavát sem lehetett venni.

Lassan-lassan az öregasszony lett a ház belső minisztere, a konyhába a tanítóné akár be se kellett tegye a lábát. Áldás lett neki az öregasszony, ünnepeken, iskolai szünetek alatt napokra elmehettek hazulról, ráhagyhatták Hildácskát, hiszen az anyja kezében sem volt jobb helyen.

Csak a rákövetkező tél ne jött volna, csak az a férfi ne jött volna.

A férfit a faluban látták, tíz kilométerre erdei házuktól, a presszóban. Őszhaja volt, baljós tekintettel bámulta roppant markába rejtett poharát. Arcát lassan - mintha fájna neki nyaka elfordítása - a pult mögött álló lány felé emelte.

- Itt kell neki lenni - mondta -, itt az erdőségekben.

A lány nem válaszolt neki, látszott rajta, hogy fél.

Semmiféle idegen öregasszony nem él erre - mondta egy férfi. - Mi aztán tudnánk, ha itt élne.

Az idegen mintha nem is hallotta volna a közbeszólót, ugyanolyan csigalassúsággal, mint az imént, a pult mögött álló lány felé fordult.

- Le kell számolnom vele - mondta. - Rendezni kell a számlát.

Marka veszett erővel ölelte körül a vastag falú pálinkáspoharat, ökle bütykein megfehéredett a bőr.

Az erdei tanító feleségében oktalan félelem ébredt, akaratlanul csúszott ki a száján a kérdés.

- De hát mit vétett magának szegény?

Az ember most vadul kapta fel a fejét, súlyos pillantással mérte végig az asszonyt, mintha azt latolgatná, megéri-e, hogy fölugorjon, és szétmorzsolja a kérdezőt.

- Szegény! - mondta megvetően, aztán elfordult, újra maga elé bámult, és beszélni kezdett.

- A bizalmamba férkőzött ez a némber. Ó, pokol... még szerettem is. Rábíztam a kislányom. Érti?! A kislányomat! Még most is hallom a nevetését. Minden éjszaka hallom a kislányom nevetését, amikor tiszta csendes idő van.

Elhallgatott.

A tanítóné torkában ott feszült a kérdés, de nem merte kimondani, nem mert megszólalni, lélegzetet venni se mert.

Az idegen fölállt. A poharat csörrenve az asztalra dobta.

- És megölte, értik! Megölte a lányomat! Hároméves volt. Nem hallják?  Nevet. Most is nevet.

Feszülten figyelt, az arca szinte gyengéd lett, magasba emelte.

A tanítóné akkor már roppanó ujjpereccel szorította férje karját.

- Menjünk - suttogta.

- Ha el nem viszi a rendőrség előlem, ezzel a két kezemmel tépem szét - mondta az ember, s maga elé tartotta roppant kezeit, mindkettőt külön, külön hosszan nézte, mint kedves, nagy feladatra hivatott gyermekeit. - És csak tizenöt évet kapott. Tizenöt év! Holott ezer évig kellett volna forró szurokba főzni, szöges korbáccsal ostorozni, miszlikbe vágni! Tizenöt év! Ott a bíróságon megmondtam, ez az ítélet nekem nem elég. Az én lányom fehér koporsójáért sem elég, a lányom kisujjáért, egyetlen haja száláért nem elég! Egy éve szabadult, azóta keresem.

Megint maga elé emelte iszonyatos markát, s hosszasan nézte.

- Megtaláljuk, biztos, hogy megtaláljuk - mondta nekik, s vicsorogva elmosolyodott.

A tanítóné felugrott, kirohant az ajtón, a férje alig győzött utána menni.

- Úristen - jajongott a nő -, úristen, már négy napja egyedül van vele.

- Ugyan- mondta a férj -, rémmese az egész. Bolond ez a férfi. Nyugodj meg.

Rohant velük a terepjáró a sötét erdőn keresztül, s óráknak tűnt, míg megálltak az erdei ház előtt.

Égett odabent a lámpa. A tanítóné hanyatt-homlok rohant a házba, feltépte az ajtókat, mellében már meggyűlt a sikolyra kész levegő.

A szobában a kályha mellett ült az öregasszony, ölében Hildácska. Mindketten nevettek, fénylett a szemük.

A tanítóné sírva fakadt, odatérdelt melléjük, egyszerre ölelte át az öregasszonyt és a gyermeket. Sokáig nem tudott szóhoz jutni a görcsös zokogástól.

Az öregasszony hamuszürke arccal állt fel.

- De hát mi baj van, az istenért?

- Semmi, semmi - mondta a tanító. - Kellemetlenségeink voltak, ne törődjön vele.

A tanítóné átkulcsolta az öregasszony nyakát.

- Ne haragudjon rám, drága, ne haragudjon.

- De hát miért? - kérdezte sírósan az öregasszony. - Dehogy haragszom, miért haragudnék.

- Nincs semmi baj - mondta a férfi. - Egy bolondság megriasztott bennünket. Aludjunk rá egyet. Aludjuk ki.

És éjfélkor éles zörrenések az ablakon.

A tanító hangja tétován bukdácsolt a sötétségben.

- Ki az?

- Gyere ki, vén szipirtyó! Megjöttem - hallatszott odakintről.

A tanító köpenyt kapott magára, az ajtóhoz rohant.

- Mit akar?

- A vénasszonyt.

A téli éjszakában kísértetiesen világított az ősz haj és a megszállott szem kútja.

- Ez egy másik öregasszony - magyarázta a tanító -, rossz helyre küldték, uram. Régtől ismerjük, és…

A férfi előre lépett.

- Magát is szétlapítom. Érti!

A tanító ekkor könnyed érintést érzett a könyökén, lepke könnyűt.

- Engedjen ki - mondta az öregasszony.

- De hát nem magát keresi - üvöltötte a tanító. Nem a dühtől ordított, hanem a félelemtől.

- De igen - mondta az öregasszony-, engem keres.

Kilépett, becsukta maga után az ajtót. A tanító verejtékezve lapult a fal és a becsukott ajtó szögletébe, mozdulni sem tudott. Tompa puffanás hallott kintről, s ahogy egy liszteszsák a hóra dől. Aztán csend lett. Csillagok csendje.

Hellhound (SPN-FanArt)

"Ha jó a kedved, üsd a tenyered..."

Ha rossz a kedved, rajzolj pokolkutyát... (vagy fordítva? :)

A köztiben rejtőzik. Vár rád. A köztiben, ami a fény és a sötétség határa. A köztiben, ami a kint és a bent, ami a tegnap és a ma elválasztó és összekötő mezsgyéje. A közti remek átjáró odaátról. Egy dörzsölt pokolkutya ezeket használja. A küszöb neki bejárat, az árnyékvonal ajtó, és az éjfél hívó szó. Ezért mikor tizenkettőt üt az óra, előlép, hogy rendezd a számlát.

Hozzá ezt hallgasd: Papa Roach - Getting Away With Murder