Ugrás (mindennapi rémtörténet)

A Nap szürkén kel, szürkén nyugszik.

P. úr felkel, eszik, dolgozik, alszik, ahogy szokás. Mindig így telnek a napok. Átlagember, nem lóg ki a sorból. Alapos, precíz, higgadt, faarccal néz a világba. Ez így természetes.

De ma valami megváltozott.

Nem, nem volt nyugtalanító álma. Egyáltalán nem szokott álmodni, de miután leállította az ébresztő pityegését, valahogy nem tudta besorolni önmagát a megnyugtató monotóniába, amit a mindennapoktól elvárt, és a papucsa sem volt a helyén.

A mosdó feletti tükörben megvizsgálta saját hamuszín arcát, kezét lassan felemelve mutatóujjával megérintette sima vonásait. Ellenőrizte tökéletes fogsorát, szimmetrikus választékot szántott engedelmes hajtincsei közé. Minden rutint elvégzett. Minden rendben volt. Még egy hideg, elégedett mosolyt is megengedett magának.

Ekkor mintegy gombnyomásra valami megmoccant a tarkója mögött. P. úr egy jelentéktelen pillanatig figyelte az apró motoszkálást, majd kimért vállrándítással lezárva az ügyet, egyenletes léptekkel a konyhába ment.

Már a kávéját kortyolta, amikor újra hallotta fejében a kellemetlen hangot. P. úr közönyös szeme felett csodálkozva ugrott ívbe a halvány szemöldök. - Mi ez? Recsegő rágás, csámcsogás. Mintha az agyvelőbe ásná be magát valami falánk féreg. - Hm, fura!

P. úr elsöpörte a keksz morzsával együtt szokatlan gondolatait is. Órájára nézett, csészéjét elöblítette, eltörölte. Gyakorlott mozdulattal felvette a kabátját és kilépett az ajtón.

A 7-es buszon mereven ült. A forgalom zümmögése csak pillanatokra altatta el aggodalmát. Mire a belvárosba értek már nem tudott egyébre figyelni csak a fészkelődő képzetre, aminek mohó állkapcsa rendíthetetlenül habzsolja az irányítósejteket. A kis élősködőre, ami a koponyán belül marta a velőt, egyre közelebb jutva a homlok kemény páncéljához, amiről eddig minden felesleges külső inger lepattant. De a fájdalom belülről támad. Majd beveszek egy fejfájás csillapítót.

Az irodaházban már rengeteg ember nyüzsgött. Itt végezte P. úr fontos és nélkülözhetetlen munkáját, eggyé olvadva a betonfalak makulátlan szürkeségével. Sóhajtva bólintott - Igen itt minden rendben lesz. Redben kell lennie! - És senkire nem nézve, senki elől ki nem térve, egyenes vonalban haladt a lift felé. Egyedül lépet be a zárt térbe, legalább is neki úgy tűnt, gépiesen megnyomta az indítógombot. P. úr szál egyenesen, szinte vigyázzban állt a mozgó téglatest közepén. Háta megfeszült, szája keskeny vonallá préselődött. Minden idegszála a homloklemezt kaparó férget figyelte. A neszezés végletekig erősödött, mintha a koponyacsontot acélpengével bontanák csikorgó darabokká.

Ez a rendellenes helyzet talán ki is billentette megszokott ritmusából, de a munka megy tovább. Már az íróasztala mellett ült zizegő, száraz papírokkal, mindenható statisztikák megnyugtató adatait iktatva. Szemét egyre összébb húzva koncentrált a számok végtelen soraira. Hiába, még a képernyő zsibbasztó fénye sem tudott segíteni, hogy életbevágó feladatára összpontosítson. Nyirkos penésszerű verejték ült ki a bőrén, ujjai meg-megcsúsztak a klaviatúrán, pedig egyre gyorsabb iramban, fogcsikorgatva gépelt. Gépelt, de mit is? Az érthetetlen jelek masszává olvadtak opálos tekintete előtt.

Mozdulatai lelassultak, csodálkozó ajkai szétnyíltak, amíg tétlen keze lecsúszott a karfára. Arcizma most már megadóan ellazult, a fejét feszítő élőlényt hallgatta, amint az az agyvelő utolsó maradékát szürcsölte fel, majd kíméletlen fogát a csontfalba mélyesztette, vastag barázdát hasítva minden csapással.

A homlok félelmetesen recsegett, megrepedt a szemöldök vonalában és egy robbanás háromszög alakú rést ütött a jobb szem felett, amiből szinte abban a pillanatban kispriccelt egy apró, tekergődző állat. Az íróasztalon vonaglott tovább nyálkás testével, de a szabad levegőn nem találta az életterét. Haldoklott.

P. úr felemelt egy nagyítót, hogy alaposabban megvizsgálja a férget, ami kínozta. Nézte végtag nélkül rángó testét, furcsán ismerős emberszerű pofáját amint fuldokolva tátog, és közben rászegzi hideg, grafit színű szemét. Szintelen bőrén rajzos minták pulzáltak, el- és feltűnve, ahogy fogyott a lény szuflája. Csákány formájú, borotvaéles fogai kifordultak a helyükből, az arc elfolyósodott a szenvedéstől, de még így is P. úr saját vonásaira ismert a most már mozdulatlan dögben.

P. úr mereven hátradőlve ült a forgószékben, amikor becsörtetett a soros takarítónő. Fontoskodva lepakolta az eszközeit, dudorászva kiürítette a papírkosarat és kitárta az ablakot is. Az áporodott irodába betört a friss szél, felkapott pár ostoba iratot, amik pár kör után szanaszét landoltak a padlón. A takarítónő csípőre tett kézzel, de megszeppenve kapta tekintetét P. úr felé, felkészülve a szidalmakra.

P. úr arcán enyhe pír jelent meg. Elmosolyodott, fürgén felállt, az asztallapról messze elpöckölte kínzójának hulláját, és a takarítónő mellé lépett. Összeborzolta annak vörösre festett haját, majd nekifutásból, páros lábbal dobbantva (ahogy az iskolában tanulta anno) átugrotta az ablakpárkányt.

Kacagva közeledett hozzá a föld. Zöld volt és aranyló barna. Az ég pedig kéklő tisztasággal engedte beszívni magát a szomjas tüdőbe.

P. úr most látta először a színeket.