A vasárnapi verselő sosem unja meg az öreg "Lándzsarázót" .
______________________________
LXXV. szonett (ford. Szabó Lőrinc)
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
______________________________
XCVII. szonett (ford. Faludy György)
Milyen borús télnek tűnt távolléted,
ki a szálló esztendő nyara vagy,
hogy vacogtam a nappali sötétben,
mikor a tar december rám szakadt!
Pedig nyár volt. Utána az ősz jött el,
mely a tavaszi kéjek hozamát
úgy hordozza ölében, mint az özvegy
méhe holt férje élő magzatát.
De mind e bőség nékem csak az árvák
sorsa s a kert férges gyümölcse volt,
hiszen nyaram gyönyöreiért rád vár,
s ahol hiányzol, a madár se szól,
s ha szól, oly fásult, hogy a falevél
remegni kezd, mert érzi, jön a tél.
______________________________
CXXX. szonett (ford. Ungibi)
Úrnőm szeme nem hasonlít naphoz,
Koráll vörösebb, mint vörös ajka,
A keble sötét, ha fehér a hó,
Ha dróthaj, fején fekete drót hajt.
Láttam rózsákat: piros és fehér,
De az ő arcán ilyet nem látni,
És némely parfüm több gyönyört ígér
Leheleténél, mit úrnőm lehel ki.
Szeretem hallgatni, tudom mégis
A muzsika hangja kellemesebb,
Nem láttam istennőt se lebegni,
Úrnőm jár, tapos, de csak a földre:
Mégis többre tartom szerelmemet,
Mint azt, kinek hamis hasonlat kell.