Az angol sótlan, a francia ínyenc, a déli túl édes, a keleti túl rémes. A magyar meg ízig vérig keserű. Fáj, de imádom.
Késő van, már ne hívjuk az Istent,
Késő van, már mi basztunk el mindent.
Késő van, már nem látok kiutat.
Késő van, már a közöny nem öntudat.
Nekem ne mondja senki, te se magyarázd,
elbújtunk magunkban, mint mindenki más.
Semmim sem volt már, csak a tagadás,
nem volt bölcsebb nálam se
János, se Tamás.
Késő van már, késő van már, késő van már!
Késő van, már nem vezetlek téged.
Késő van, már a szégyen eléget.
Késő van, már kiürül a pohár.
Késő van, már az én időm lejár.
Azt hittük, hogy jobb lesz, ha nincs vér, fájdalom,
a bocsánat győzzön, ne bűn, ne rágalom.
Nem lett senki bűnös, mindenki áldozat,
művirág a síron, szar a szőnyeg alatt.
Késő van már, késő van már, késő van már!
Senkiben sem bíztunk, én se benned,
te sem tettél semmit, hát nekem se kellett.
Kerestük, mutattuk, miben vagyunk mások,
s nem, hogy miben egyek, barátok.
Piac lett a város, a falu meg gyarmat,
a szomszéd néni kérdi: - Még mit akarnak?
Fesztivál az ország, mindenki jól mulat,
körtáncot járnak a disznók és a nyulak.
Késő van már!
