Hildácska kacag
-
Mint a varjú. Brr - rázkódott össze az erdei tanító felesége - olyan ez a
vénasszony, mint a varjú.
-
Ugyan, kedves - mondta a férje -, öreg, ennyi az egész. Majd kialussza magát és
elmegy. Hadd aludjon.
- Mint
a varjú - hajtogatta az asszony.
Tényleg
volt benne valami varjúszerű. Már délután, amikor észrevették - összehúzódzkodva
bandukolt az öregasszony a keményre taposott havú erdei úton, furcsa volt, hisz
sosem járt erre idegen, különösen télen, most meg a karácsonyi szünet derekán
jártak, még a pirosra csípett arcú gyerekek csizmás karavánja sem tűnt fel
reggelente a hóval lepett fák közt - felkiáltott az asszony: nézd, éppen olyan,
mint egy madár.
- Mint
egy agyongyötört, fáradt madár - mondta a férje.
Az
öregasszony alakja nőtt-nődögélt, madárszerűsége behúzódott a szoknyája ráncai
közé, emberi alakot öltött, madárszerűségével félelmetessége is odalett, csak
szánalmassága maradt vele kitartóan, s amikor már a kopogásra ajtót nyitottak
neki, láthatták, hogy a szánalmasság az arcába is beette magát, mint a rozsda,
tekintetét is megtépázta, örök időre szólón meggörbesztette vállát, megrongálta
dereka ívét és térde hajlatát.
Mégis
volt benne valami varjúszerű. Mintha lesütött szeme bármelyik pillanatban gyors
feketerigó-röppenéssel megmérhette volna őket, a házat, isten háta mögötti
magányos lakásuk csendjét, homlokuk pajzsa mögött ágaskodó gondolataikat.
- Fáradt
vagyok - mondta az öregasszony, szürke ázott veréb a tekintete, nem
feketerigó-röppenés, szinte nem is érintette a tanítóék arcát.
Enni
adtak neki meg vörös bort. A tanítóné kérdezősködni akart, férje egy gyors pillantással
leintette, csendben evett hát az öregasszony, ijedten, vajpuhán, mintha bármely
pillanatban fölkiálthatott volna az étel, nem, nem akarom ezt a testet
táplálni.
A
tárgyak azonban némák maradtak, de egyetértően némák, az öregasszony reszkető kézzel
törölte meg a száját, fölegyenesedett, a hátralökött hokedli sikkantott mögötte
a kövön.
-
Isten áldja meg magukat - mondta, s a hangja, tekintete megkeményedett, olyan
volt ez a köszönet, mint egy átok vagy legalábbis erdei tanítóékon kívül
mindenkinek az elátkozása.
A
vendégszobában bontottak neki ágyat, az erdei tanítóné, miközben a hosszú,
nyirkos folyosón a tiszta huzatot cipelte, arra gondolt, holnap valamennyit
eldobja, elégeti, és undorral fogta a ropogós, fehér ágyneműt, pedig akkor még
nem is érintette az öregasszony teste.
- Ne
haragudjanak - mondta az öregasszony -, az ajtót magamra zárom.
Megremegett,
a szeme megvillant, vagy talán nem is ez a helyes kifejezés, hogy villant, csak
egy parányi időre kitágult, de sugarai nem kifelé lobbantak, inkább be, a
koponya belseje felé, mint egy puskacsőbe fulladt lövés, olyan volt ez a szemtágulás.
- Csak
zárja - mondta lassan a tanító, igyekezett könnyed és vidám hangon beszélni, mintha
mi sem lett volna természetesebb, minthogy az amúgy is zárt lakásban a vendég
még külön bezárkózik.
-
Mint a varjú - hajtogatta ott bent a felesége, a tűzhely torkában lobogó
ágyneműkre gondolt, a kis Hilda ágyát közelebb húzta a magáéhoz, s rögtön
lefekvés után fölpattant, s kulcsra zárta a hálószoba ajtaját.
-
Ugyan, ugyan - mondta zavartan a férje, de a kulcscsikordulástól ő is
megnyugodott.
Másnap
reggel kicsit megszégyenülten néztek egymásra, már nem értették, mitől riadtak
meg olyan ostobán előző este, az éjszaka eltakarodott, belőlük is elvitte a
homályos zugokat.
Az öregasszony
is felébredt, a reggel mintha neki is békességet hozott volna; arca, mint egy
szép, sokat tudó fatörzs. Úgy tett, mintha évek óta ott lakna, egy sámlira
kuporodott a konyhában, szelíden nézte a tevő-vevő tanítónét, később kezéből kivette a
szakajtó krumplit, és maga látott a hámozáshoz.
Hildácska
is kitotyogott a konyhába, félelem nélkül közelítette meg a varjú-vénasszonyt,
az meg hirtelen letette a szakajtót, a krumplihéjat az öléből a földre söpörte,
ráejtette a kést és gyökérkarjait a kislány felé tárta, mintha legkedvesebb rokonát
akarná keblére ölelni.
A gyermek
mosolyogva röppent az ölébe, a tanítóné hökkenten nézte, hogy a görbe karvalyujjak
a kislány hátára tapadnak. Mintha nem ölelni akarná, hanem összeroppantani.
A
köszönete átok is, az ölelése fojtogatás is. Ó, csak menne el - gondolta a
tanítóné.
De a
vénasszony nem ment el. Soha nem kérdezte, maradhat-e, a tanítóék meg nem
szóltak semmit, úgy maradt ott az isten háta mögötti házban, mint ahogy
szelíden, magától értetődően megjön a nyár után az ősz.
Pár
hét múlva már hiányzott volna, ha elmegy, nemcsak azért, mert sokat segített a
ház körül, s mert a kis Hildával imádták egymást. Másért is. Talán az ódon,
töredezett kövű folyosó is bánatosan felsóhajt, ha egy este nem hallja lassú, csosszanó
lépteit, ahogy szobája felé igyekszik, kezében a magasra tartott
petróleumlámpával.
Soha
nem beszélt arról, kicsoda, micsoda, mit csinált eddigi életében. A tanítóék
meg nem kérdezték. A bánat miatt, csupa bánat volt ez az öregasszony,
szenvedéssel teleírt, még hátulról is lehetett látni rajta, hogy nagyon sokat
szenvedett.
Nem
kérdezték tőle. Csak egyszer fordult hozzá a tanítóné, hónapok múltán: „Hát
nincs magának senkije?,,
- Csak
maguk - kiáltott az öregasszony -, csak maguk!
Visszanyelte
a feltörni készülő sírást, s napokig szavát sem lehetett venni.
Lassan-lassan
az öregasszony lett a ház belső minisztere, a konyhába a tanítóné akár be se
kellett tegye a lábát. Áldás lett neki az öregasszony, ünnepeken, iskolai
szünetek alatt napokra elmehettek hazulról, ráhagyhatták Hildácskát, hiszen az
anyja kezében sem volt jobb helyen.
Csak
a rákövetkező tél ne jött volna, csak az a férfi ne jött volna.
A
férfit a faluban látták, tíz kilométerre erdei házuktól, a presszóban. Őszhaja
volt, baljós tekintettel bámulta roppant markába rejtett poharát. Arcát lassan
- mintha fájna neki nyaka elfordítása - a pult mögött álló lány felé emelte.
- Itt
kell neki lenni - mondta -, itt az erdőségekben.
A
lány nem válaszolt neki, látszott rajta, hogy fél.
Semmiféle
idegen öregasszony nem él erre - mondta egy férfi. - Mi aztán tudnánk, ha itt
élne.
Az idegen
mintha nem is hallotta volna a közbeszólót, ugyanolyan csigalassúsággal, mint
az imént, a pult mögött álló lány felé fordult.
- Le
kell számolnom vele - mondta. - Rendezni kell a számlát.
Marka
veszett erővel ölelte körül a vastag falú pálinkáspoharat, ökle bütykein
megfehéredett a bőr.
Az erdei
tanító feleségében oktalan félelem ébredt, akaratlanul csúszott ki a száján a
kérdés.
- De
hát mit vétett magának szegény?
Az
ember most vadul kapta fel a fejét, súlyos pillantással mérte végig az
asszonyt, mintha azt latolgatná, megéri-e, hogy fölugorjon, és szétmorzsolja a
kérdezőt.
- Szegény!
- mondta megvetően, aztán elfordult, újra maga elé bámult, és beszélni kezdett.
- A
bizalmamba férkőzött ez a némber. Ó, pokol... még szerettem is. Rábíztam a
kislányom. Érti?! A kislányomat! Még most is hallom a nevetését. Minden éjszaka
hallom a kislányom nevetését, amikor tiszta csendes idő van.
Elhallgatott.
A tanítóné
torkában ott feszült a kérdés, de nem merte kimondani, nem mert megszólalni, lélegzetet
venni se mert.
Az
idegen fölállt. A poharat csörrenve az asztalra dobta.
- És
megölte, értik! Megölte a lányomat! Hároméves volt. Nem hallják? Nevet. Most is nevet.
Feszülten
figyelt, az arca szinte gyengéd lett, magasba emelte.
A
tanítóné akkor már roppanó ujjpereccel szorította férje karját.
-
Menjünk - suttogta.
- Ha
el nem viszi a rendőrség előlem, ezzel a két kezemmel tépem szét - mondta az
ember, s maga elé tartotta roppant kezeit, mindkettőt külön, külön hosszan
nézte, mint kedves, nagy feladatra hivatott gyermekeit. - És csak tizenöt évet
kapott. Tizenöt év! Holott ezer évig kellett volna forró szurokba főzni, szöges
korbáccsal ostorozni, miszlikbe vágni! Tizenöt év! Ott a bíróságon megmondtam,
ez az ítélet nekem nem elég. Az én lányom fehér koporsójáért sem elég, a lányom
kisujjáért, egyetlen haja száláért nem elég! Egy éve szabadult, azóta keresem.
Megint
maga elé emelte iszonyatos markát, s hosszasan nézte.
-
Megtaláljuk, biztos, hogy megtaláljuk - mondta nekik, s vicsorogva elmosolyodott.
A
tanítóné felugrott, kirohant az ajtón, a férje alig győzött utána menni.
-
Úristen - jajongott a nő -, úristen, már négy napja egyedül van vele.
- Ugyan-
mondta a férj -, rémmese az egész. Bolond ez a férfi. Nyugodj meg.
Rohant
velük a terepjáró a sötét erdőn keresztül, s óráknak tűnt, míg megálltak az
erdei ház előtt.
Égett
odabent a lámpa. A tanítóné hanyatt-homlok rohant a házba, feltépte az ajtókat,
mellében már meggyűlt a sikolyra kész levegő.
A
szobában a kályha mellett ült az öregasszony, ölében Hildácska. Mindketten
nevettek, fénylett a szemük.
A
tanítóné sírva fakadt, odatérdelt melléjük, egyszerre ölelte át az öregasszonyt
és a gyermeket. Sokáig nem tudott szóhoz jutni a görcsös zokogástól.
Az
öregasszony hamuszürke arccal állt fel.
- De
hát mi baj van, az istenért?
-
Semmi, semmi - mondta a tanító. - Kellemetlenségeink voltak, ne törődjön vele.
A
tanítóné átkulcsolta az öregasszony nyakát.
- Ne
haragudjon rám, drága, ne haragudjon.
- De
hát miért? - kérdezte sírósan az öregasszony. - Dehogy haragszom, miért
haragudnék.
-
Nincs semmi baj - mondta a férfi. - Egy bolondság megriasztott bennünket.
Aludjunk rá egyet. Aludjuk ki.
És
éjfélkor éles zörrenések az ablakon.
A
tanító hangja tétován bukdácsolt a sötétségben.
- Ki
az?
-
Gyere ki, vén szipirtyó! Megjöttem - hallatszott odakintről.
A
tanító köpenyt kapott magára, az ajtóhoz rohant.
- Mit
akar?
- A
vénasszonyt.
A
téli éjszakában kísértetiesen világított az ősz haj és a megszállott szem
kútja.
- Ez
egy másik öregasszony - magyarázta a tanító -, rossz helyre küldték, uram.
Régtől ismerjük, és…
A
férfi előre lépett.
-
Magát is szétlapítom. Érti!
A
tanító ekkor könnyed érintést érzett a könyökén, lepke könnyűt.
-
Engedjen ki - mondta az öregasszony.
- De
hát nem magát keresi - üvöltötte a tanító. Nem a dühtől ordított, hanem a
félelemtől.
- De
igen - mondta az öregasszony-, engem keres.
Kilépett,
becsukta maga után az ajtót. A tanító verejtékezve lapult a fal és a becsukott
ajtó szögletébe, mozdulni sem tudott. Tompa puffanás hallott kintről, s ahogy
egy liszteszsák a hóra dől. Aztán csend lett. Csillagok csendje.
