Mindig a kikötőben csavarogtunk a barátaimmal, de én egyszer felszöktem egy feketére festett hajóra, ami némán lebegett a vízen. Ostobán azt gondoltam, fellopódzom a fedélzetre és onnan integetek a haveroknak vagányul.
Már a pallón elkapott a féllábú szakács. Galléromnál fogva könnyedén a raktérbe penderített és én azt hittem itt vége is rövid, de dicstelen életemnek.
Ennek ellenére azért kíváncsian néztem körül, mert hisz a konyhában találtam magam, s mindig éhes kölyökként nagy szemeket meresztettem a megrakott tálakra.
A szakács megenyhülten kedélyesen hátba vágott, és kezembe nyomott egy adag reggelit.
Zavartan a falig hátráltam, de egyből falni kezdtem.
– Szerencsés legény vagy, jókedvemben találsz és a hajó vendége lehetsz, aminek a neve Fekete Rózsa – recsegte a szakács – Jegyezd meg ezt a nevet, és ha gondtalan életre vágysz, csapj a tenyerembe. Állj közénk, akik nem félnek senkitől, se istentől se embertől, sosem éheznek, és a világ rettegi a nevüket.
Teli szájjal bólogattam. Képzeletben már az árboc tetején álltam, felettem lobogott a halálfejes zászló.
– Rendben kölyök. De még hajósinasnak is csimasz vagy. Ezért az esküdet veszem, hogy három év elteltével keresd meg a Fekete Rózsát akár hol is horgonyoz! – Nesze, itt egy erszény fabatka, mint első fizetés. És emlékeztetőt is kapsz.
Azzal, amikor kezet ráztunk, a tűzhelyhez rángatott és a lángokból izzó billogot húzott elő. Teketória nélkül a vállamhoz nyomta.
A sistergő seb azóta begyógyult, de a Csillag Testvériség jelét azóta is viselem. Csapdába sétáltam akkor, de most már a szabad fiúkkal járom a tengert. Aláírtam a szerződést, ami örökre szól. Aláírtam: a véremmel egy nagy K betűt kanyarítottam a pergamen aljára.
Talán azt gondolod, nem nagy dolog egy kis csavargótól a jobb életet választani. Viszont én a király fia vagyok. Én a koronától rettegek. A fényűző felelősség agyonnyom.
Így megmenekültem.
