Nimfa

Apró oázisok

A kánikula csúcsra van tekerve. Kegyetlen a napsugár, kiégtek a mezők.

Mégis találni egy-két oázist, ahol szomjazó szemem zöldet talál.

Baklövés

A múzsa csókja

         Ismeritek a múzsákat? Igen, vannak a görög múzsák. Ha jól emlékszem ők kilencen vannak, de én most egy egyszerű kezdő múzsáról fogok mesélni, aki még nem találta meg azt az egyént, akit ihlettel ajándékozhatna meg.

Zsófi, a csitri múzsa egy magas téglafalon ücsörgött, figyelve a világ rezdülését. Miközben lábával harangozott, addig egy még ismeretlen dallamot dúdolgatott.

Épp akkor ért fel a fal tetejére egy csiga. Zsófi próbaképp megcsókolta a kis nyálkás feje búbját. A csigát sokként érte az ihlet és visszazuhant a vizes bozótba – Megint elölről kezdhetem a mászást – gondolta csiga.

Zsófi múzsa elszomorodott – Nem ő az – sóhajtotta. És ha egy múzsa elszomorodik, akkor hullani kezd a hó. Évszaktól függetlenül.

Addig hullik, amíg a szomorúság el nem olvad a múzsa szívéből, mert szomorúan nem lehet dolgozni. Táncoltak a hópihék, csilingelve röpködtek a kristályok és a legszebb hópihe Zsófi előtt lebeget. Kapott is egy múzsacsókot. Persze azon nyomban elillant, vízcseppé vált, eltűnt.

– Ó, a szépség is elmúlik – törölte meg a száját Zsófi, de már vidáman szökkent le a kőfalról, hogy folytassa a keresést.

A szomszédban disznóvágás kezdődött. Egy furfangos koca nevetve cselezte ki a böllért, aki felbőszülten kergette az állatot egy nagykéssel.

– Nos, most melyiküknek kellene a múzsa csókja? – fintorgott Zsófi fejet rázva, s gyorsan odébb állt.

Sokáig bolyongott, figyelt és bámulta a jelölteket, de sehogy sem akadt az igazira. El is fáradt. Meg is éhezett, meg is szomjazott.

Egy kisvárosba érkezett. Már nem érdekelte semmi csak leülhessen valami székre. Teljesült a kívánsága, mert mintha csak őt várta volna egy fogadóhoz ért, ahol hívogatóan ropogott a tűz, terített asztalok roskadoztak az illatozó sültektől és ínyenc fogásoktól.

Zsófi múzsa nem kérette magát, egyből leült és neki is látott, hogy közelebbről megismerkedjen az étkekkel.

Már a kávénál tartott, amikor érezte, hogy valaki figyeli. A sarokban egy eldugott asztalnál egy fiatal fiú valamit írogatott, közben fel-fel nézett, megint írogatott. Amikor találkozott a tekintetük, az ifjú rajtakapva összerezzent, és menekült volna, mint egy beijedt nyúl. Persze Zsófi gyors volt és lehengerlő, mert már nem csitri múzsa volt, hanem felnőtt delejes istennő.

– Engem figyelsz? Mit firkálgatsz Nyuszi? – hajolt a papír fölé.

Nem írás volt, nem kém jegyzet, de egy ihletett rajz. Finom vonalak, lendületes ívek kuszaságából maga Zsófi bukkant fel karakteres vonásaival.

Zsófi elolvadt, szíve nagyot dobbant.

– Megvagy végre – borult a meglepett művészre, és hosszú múzsacsókot nyomott a homlokára, majd a szájára is, a biztonság kedvéért.

Kézen fogva hagyták el a fogadót, mert fogva volt az ihletett művész, de fogva volt bizony a múzsa is.

Ha Vasarely vónék

 Akkor ilyet rajzolnék a firkafüzetembe

De nem vagyok 😉

________________________________

Megint elmentem a Vasarely kiállításra a Szépművészetibe. A múltkori 1983-ban volt. Azóta kicserélődtek a molekuláim, a világ is fordult egyet, kettőt.

Akkor a rácsodálkozás, kritikus szempont volt erősebb, ma sokkal átfogóbban, messzebről látom a dolgokat.

Most is évényes, amit szoktam mondani: Kell a művész, kell a mű és kell a közönség. De a lényeg: a hatás.

No, Vasarelynek van hatása az tuti, csak körbe kell nézni a városban vagy  visszanézni az időben, hogy hol találkoztam vele.

Az építészettől kezdve a játékokig, az illúziós képektől a plasztikákig, reklám, logo (mondjuk RENAULT emléma), meg a többi alkalmazott grafika. Sőt a számitógép grafikai programjaiban is látom kisérleteinek a hatását.

Köszöm mösziő!

A zűrhajóm

 

A tudós

       A híres Darwin nem egyből a fajok elméletével a fejében született, és nem is az evolúció volt az első szava. Charles Darwin is volt gyerek, bár nem sokáig. Először bogarakat gyűjtött, köveket, érméket. Jól ment neki a tanulás is, de az akkori oktatást kissé unalmasnak találta. Apukája útmutatása az orvosi pálya felé terelte, mert ő is orvos volt.

Egy szép napon azonban Darwin a réten sétált és egy csodaszép pillangót kezdett követni. Amíg figyelte ezt a különleges élőlényt, elhatározta magában, hogy ő bizony nem fog embereket trancsírozni, eret vágni, vizeletet vizsgálgatni. Nem, nem akart orvos lenni. Ő az egész világot akarta megfigyelni, szemlélni, kutatni.

Apukája először éktelen haragra gerjedt. Tombolt, mint egy tájfun, de a jó szíve hamar lecsillapította, mert látta fia természetét és eltökéltségét. Sőt a támogatásban odáig ment, hogy fizette a felfedező út költségeit, amire az ifjú Darwin jelentkezett. Hogyne jelentkezett volna! Indult a Beagle névre keresztelt átépített csatahajó királyi megbízással. A küldetés: a Tűzföld geológiai feltérképezése.

– Ez az expedíció csak a kezdet volt – mesélte sok-sok év után unokáinak a híres tudós.

– De inkább olvassátok el, hogy mire jutottam – és egy könyvet nyomott a kezükbe. – A fajok eredete, könnyed olvasmány… He, he – nevetett az öreg és végig simított fehér szakállán.

Darwin ekkor már benne volt a korban és régi betegsége is kínozta, amit a trópusokon szedett össze. Nehezen viselte az embereket, ezért inkább kiballagott a szőlőbe és leült a borospince elé a kispadra kicsit sütkérezni, gondolkodni, elmélkedni. De nem csak ő sütkérezett. A fűben egy kígyó hevert, a napon összetekeredve élvezte a meleget.

Darwin még most is a szokásos kíváncsisággal fordult az állatok felé, és ez a kis kígyó is elbűvölte. Tökéletes pikkellyel borított karcsú alakján szivárványosan csillant a fény. A tudós elme most sem pihent, egyből a következő témát boncolgatta.

„Miért nincs lába a kígyónak?” lett volna a címe Darwin utolsó művének, de sajna ez már nem jelenhetett meg.

Aki bújt, aki nem RETRÓ

A pléhcsibe

Mint mindenkinek a ’70-es években Marcelnek is volt pléhcsibéje. Mondjuk nem sokáig élvezte a felhúzhatós játékot, mert túltekerte és hamar elromlott. Így aztán nem totyogott, nem ugrált, nem csipogott pléh hangján a csibe soha többé. Marcel megpróbálta megjavítani nagyapja szerszámaival, de csak rontott a helyzeten.

Mivel nagyon bánta a dolgot, hisz a minap kapta ajándékba, ezért elrejtette a kamrába a stelázsi mögé, ahol csupa pókháló volt minden. Majd mindenkinek azt mesélte, hogy az udvaron játszott a pléhcsibével és akkor felülről hirtelen lecsapott egy kánya, elragadva kedvenc játékát.

Marcel azóta felnőtt, de továbbra is remekül tudott hazudni. Olyan jól belejött, hogy még maga is elhitte a lódításokat.

Hogy mivel foglalkozott Marcel?

Először időjósnak állt. Drámaian ígérgette az ítéletidőt, a felhőszakadást, az aszályt. Mosolyogva mutogatta a térképen a rajzolt napocskákat, felhőcskéket, miközben a valóság cseppet sem érdekelte. A meteorológusoknál nagy a tévedési arány, de Marcel ezt is túlszárnyalta, így hamar odébb kellett állnia.

Karrierjét az ügyvédi pálya koronázta meg. Hét évig tanult, magolt, csiszolgatta a tudását. A legeredményesebb ügyvéd lett, sosem vesztett pert, és bárki felmentését elérte, akár bűnös volt akár nem.

De hát nincsen rózsa tövis nélkül. Ügyfelei valahogy egyre alvilágibb körökből kerültek ki és hiába volt gyümölcsöző ez a praxis, nem érezte magát biztonságba.

Egy időre visszavonult vidéki házába, szakállat növesztett, kertészkedett és rendbe rakta a régi családi kúriát. A kamra is sorra került. Kidobta a lomokat, elhúzta a polcokat, és kisöpört a stelázsi mögül is.

Igen, még mindig ott rozsdásodott a pléhcsibe.

Marcell a kezébe vette, kicsit megrázta csörömpölő darabjait és komoran bólogatva meghozta ítéletét:

– Te tehetsz mindenről! – ezzel a bűnös pléhcsibe is a szemétbe került.

Marcell nem csak a házban, de az életében is rendet rakott. Most már tudta, mihez kezdjen a tehetségével.

Nem tehetett mást, vissza ment a városba és politikus lett belőle.