Réges-régen, mikor fergeteg kerekedett, az emberek tudták, hogy a széltölcsérben garabonciás utazik. Aztán egyszer csak megjelentek könnyed, csilámmló lábnyomai a határban, és ha már hetyke füttydalát is hallották a gazdák, gyorsan eldugták a eladó sorban lévő fehérnépet. Nem lehet bízni az ilyen ravasz ördöngős deák ifiurakban.
A garabonciás deákok elegáns rongyokban jártak, mesztéláb rótták az utcákat mégsem fáztak. Nem kéregettek mégis vendégül látta őket mindenki. Nem szolgáltak semminemű urat, de tudásukat a házigazdának kérés nélkül adták. Jót jóval, rosszat rosszal fizettek. Vidámságuk szerencsét virágzott, haragjuktól átok szállt a házra.
A mi garabonciásunkat Zöld Mátyusnak hívták, s keresztapámékhoz is betoppant amikor Ajkacsingert elérte az első nyári zápor. Evet, ivott Mátyus a családi asztalnál, kicserélték a világ híreit, kedélyesen viccelődtek a magasságos dolgokon aztán végre előkerült a garabonciás zöld bugyellárisa. Selymes, puha zsákocska. Ebben tartotta Mátyus, és jól tartotta, az ő igazmondó kis kígyóját. Ha a mesének lehet hinni, és miért ne, akkor ezt a varázslatos lényt a tengerentúlról hozta hajóval, és egyenesen a szultántól nyerte el sakkjátszmában a furfangos deák. (Állítólag a körtefa alatt lánnyá változik éjfélkor, de ez egy másik történet.)
Keresztapám épp nagy dilemmában volt, tanácsra volt szüksége. Zöld Mátyus elé tárta, hogy a földesúr elvette a szénbányákat, s csak a régi kimerült tárnát hagyta a falura. Mitévők legyenek most.
– Nem vagyok én a kend prókátora – nevetett Mátyus – De kérdezzük meg az én igazmondó kígyómat.
Megsimította a bugyellárist, és azonmód előbújt a kecses kis kígyó, smaragd szeme csillogott a gyertyafényben. A gazdája hozzá hajolt és a fülébe sugdosott. Az szisszent párat elfordítva formás fejét.
– Mielőtt Elif válaszolna nekünk, kedves vendéglátónk, szeretné megkóstolni a tavalyi irsai pálinkát, ami a stelázsi mögött van eldugva.
Keresztapám a térdére csapva felnevetett – Jó ízlése van! – azzal felpattant, elő kapta az üveget, le pókhálózta és állt tanácstalanul: na de mibe töltsön egy ilyen kis jószágnak?
Keresztanyám se volt rest, varrókosarában keresgélt kicsit és egy féltve őrzött ezüst gyűszűt tett az asztalra.
Megkapta az itókáját a kígyó, s pár korty után meg is eredt az a villás nyelve.
– Szszszssssssz…
– Elif nagyon elégedett – fordított Zöld Mátyus.
– A tárna nem csak egy kihűlt bánya, de vájatai titkos utakat rejtenek. Sok irányban elindulhatsz. Te döntöd el. Fedezd fel! Válassz! Hét alagút, hét lehetőség, hét szerencse.
Ezzel a garabonciás szedelődzködni is kezdett.
– Köszönjük a vendéglátást! Későre jár, indulunk. Bátyám, még útba igazítana a legközelebbi körtefáig?
Keresztapámnak hat fia volt. Hat felé indultak a bányába. És igazat mondott a garabonciás kígyója, mind szerencsés gazdag érre bukkant.
Nekem maradt a hetedik tárna. Nos, nem a mélybe vezetett, hanem a földesúr várába. Annak is a titkos kincseskamrájának titkos ajtajához.
Még most is azt dézsmálom. Titokban.
