Az enyészet formái tetszenek.
Találtam egy ilyen almát, amit lampionná rágtak a hangyák, darazsak és mindenféle bogárnépek. Aztán mumiává aszalta ez a száraz nyár.
A mai vasárnapi verselő korrajz? Elszámolás? Vicces? Szomorú? Igaz? Keserű? Vagy csak olyan, mint az élet.
___________________________________
Ezt is elviszem magammal...
Ezt is elviszem magammal, viszem magammal, ha lehet,
ezt is elviszem magammal,viszem magammal, ha lehet...
viszem a régen kihízott nacim
viszem a kelet-német származású macim
ezernyi véglet közül a köztest
viszem a Csokonai Vitéz Mihály Összest
ott lesz az ágyam ahova fekszem
elviszem alvókának egy-két régi ex-em
viszem a barnát viszem a szőkét
viszem a felhalmozott kapcsolati tőkét
Ezt is elviszem magammal...
viszem a tutit viszem a gagyit
viszem az otthonkában utcára tett nagyit
megannyi némán átbliccelt évet
elviszem magammal a szentendrei HÉV-et
viszem a bölcsit viszem a temetőt
viszem a csokoládébarna bőrű szeretőm
kicsit a nyarat kicsit a telet
viszem a mindörökké-Moszkva-Moszkva teret
Ezt is elviszem magammal...
apuka titkát anyuka aranyát
elviszem magammal a Bácskát meg a Baranyát
viszem a Marcsit viszem a Karcsit
elviszem Kenesétől Keszthelyig a Balcsit
viszek egy búval bevetett földet
viszem a pirosat a fehéret a zöldet
elviszem ezt is elviszem azt is
viszem a jófiút de elviszem a faszt is
Ezt is elviszem magammal...
viszem a bankot viszem a pálmát
elviszem minden igaz magyar ember álmát
viszek egy csontig lelakott testet
viszont az nem kérdés hogy Buda helyett: Pestet
viszek egy szívet viszek egy májat
viszek egy kívül-belül lakhatatlan tájat
naná hogy úgy van ahogy azt sejted:
viszek egy lassú burjánzásnak indul sejtet
viszek egy csúnyán beszopott mesét
viszem a legesleges legutolsó esélyt
ki tudja, lesz-e búcsúzni időm
viszem a Duna-parton levetetett cipőm
mit bánom úgyis elviszem lazán
elviszem gond nélkül a hátamon a hazám
aki ma büntet az holnap lövet
viszek egy mindig újra föl-földobott követ
Ezt is elviszem magammal...
Ismeritek a múzsákat? Igen, vannak a görög múzsák. Ha jól
emlékszem ők kilencen vannak, de én most egy egyszerű kezdő múzsáról fogok
mesélni, aki még nem találta meg azt az egyént, akit ihlettel ajándékozhatna
meg.
Zsófi, a csitri múzsa egy magas téglafalon ücsörgött, figyelve a
világ rezdülését. Miközben lábával harangozott, addig egy még ismeretlen
dallamot dúdolgatott.
Épp akkor ért fel a fal tetejére egy csiga. Zsófi próbaképp
megcsókolta a kis nyálkás feje búbját. A csigát sokként érte az ihlet és
visszazuhant a vizes bozótba – Megint elölről kezdhetem a mászást – gondolta csiga.
Zsófi múzsa elszomorodott – Nem ő az – sóhajtotta. És ha egy múzsa
elszomorodik, akkor hullani kezd a hó. Évszaktól függetlenül.
Addig hullik, amíg a szomorúság el nem olvad a múzsa szívéből, mert
szomorúan nem lehet dolgozni. Táncoltak a hópihék, csilingelve röpködtek a kristályok
és a legszebb hópihe Zsófi előtt lebeget. Kapott is egy múzsacsókot.
Persze azon nyomban elillant, vízcseppé vált, eltűnt.
– Ó, a szépség is elmúlik – törölte meg a száját Zsófi, de már
vidáman szökkent le a kőfalról, hogy folytassa a keresést.
A szomszédban disznóvágás kezdődött. Egy furfangos koca nevetve cselezte ki a böllért, aki felbőszülten kergette az állatot egy nagykéssel.
– Nos, most melyiküknek kellene a múzsa csókja? – fintorgott Zsófi
fejet rázva, s gyorsan odébb állt.
Sokáig bolyongott, figyelt és bámulta a jelölteket, de sehogy sem akadt
az igazira. El is fáradt. Meg is éhezett, meg is szomjazott.
Egy kisvárosba érkezett. Már nem érdekelte semmi csak leülhessen
valami székre. Teljesült a kívánsága, mert mintha csak őt várta
volna egy fogadóhoz ért, ahol hívogatóan ropogott a tűz, terített asztalok
roskadoztak az illatozó sültektől és ínyenc fogásoktól.
Zsófi múzsa nem kérette magát, egyből leült és neki is látott,
hogy közelebbről megismerkedjen az étkekkel.
Már a kávénál tartott, amikor érezte, hogy valaki figyeli.
A sarokban egy eldugott asztalnál egy fiatal fiú valamit írogatott, közben
fel-fel nézett, megint írogatott. Amikor találkozott a tekintetük, az ifjú
rajtakapva összerezzent, és menekült volna, mint egy beijedt nyúl.
Persze Zsófi gyors volt és lehengerlő, mert már nem csitri múzsa volt, hanem
felnőtt delejes istennő.
– Engem figyelsz? Mit firkálgatsz Nyuszi? – hajolt a papír fölé.
Nem írás volt, nem kém jegyzet, de egy ihletett rajz. Finom vonalak,
lendületes ívek kuszaságából maga Zsófi bukkant fel karakteres vonásaival.
Zsófi elolvadt, szíve nagyot dobbant.
– Megvagy végre – borult a meglepett művészre, és hosszú
múzsacsókot nyomott a homlokára, majd a szájára is, a biztonság kedvéért.
Kézen fogva hagyták el a fogadót, mert fogva volt az ihletett művész, de fogva volt bizony a múzsa is.
