A tudós

       A híres Darwin nem egyből a fajok elméletével a fejében született, és nem is az evolúció volt az első szava. Charles Darwin is volt gyerek, bár nem sokáig. Először bogarakat gyűjtött, köveket, érméket. Jól ment neki a tanulás is, de az akkori oktatást kissé unalmasnak találta. Apukája útmutatása az orvosi pálya felé terelte, mert ő is orvos volt.

Egy szép napon azonban Darwin a réten sétált és egy csodaszép pillangót kezdett követni. Amíg figyelte ezt a különleges élőlényt, elhatározta magában, hogy ő bizony nem fog embereket trancsírozni, eret vágni, vizeletet vizsgálgatni. Nem, nem akart orvos lenni. Ő az egész világot akarta megfigyelni, szemlélni, kutatni.

Apukája először éktelen haragra gerjedt. Tombolt, mint egy tájfun, de a jó szíve hamar lecsillapította, mert látta fia természetét és eltökéltségét. Sőt a támogatásban odáig ment, hogy fizette a felfedező út költségeit, amire az ifjú Darwin jelentkezett. Hogyne jelentkezett volna! Indult a Beagle névre keresztelt átépített csatahajó királyi megbízással. A küldetés: a Tűzföld geológiai feltérképezése.

– Ez az expedíció csak a kezdet volt – mesélte sok-sok év után unokáinak a híres tudós.

– De inkább olvassátok el, hogy mire jutottam – és egy könyvet nyomott a kezükbe. – A fajok eredete, könnyed olvasmány… He, he – nevetett az öreg és végig simított fehér szakállán.

Darwin ekkor már benne volt a korban és régi betegsége is kínozta, amit a trópusokon szedett össze. Nehezen viselte az embereket, ezért inkább kiballagott a szőlőbe és leült a borospince elé a kispadra kicsit sütkérezni, gondolkodni, elmélkedni. De nem csak ő sütkérezett. A fűben egy kígyó hevert, a napon összetekeredve élvezte a meleget.

Darwin még most is a szokásos kíváncsisággal fordult az állatok felé, és ez a kis kígyó is elbűvölte. Tökéletes pikkellyel borított karcsú alakján szivárványosan csillant a fény. A tudós elme most sem pihent, egyből a következő témát boncolgatta.

„Miért nincs lába a kígyónak?” lett volna a címe Darwin utolsó művének, de sajna ez már nem jelenhetett meg.

Aki bújt, aki nem RETRÓ

A pléhcsibe

Mint mindenkinek a ’70-es években Marcelnek is volt pléhcsibéje. Mondjuk nem sokáig élvezte a felhúzhatós játékot, mert túltekerte és hamar elromlott. Így aztán nem totyogott, nem ugrált, nem csipogott pléh hangján a csibe soha többé. Marcel megpróbálta megjavítani nagyapja szerszámaival, de csak rontott a helyzeten.

Mivel nagyon bánta a dolgot, hisz a minap kapta ajándékba, ezért elrejtette a kamrába a stelázsi mögé, ahol csupa pókháló volt minden. Majd mindenkinek azt mesélte, hogy az udvaron játszott a pléhcsibével és akkor felülről hirtelen lecsapott egy kánya, elragadva kedvenc játékát.

Marcel azóta felnőtt, de továbbra is remekül tudott hazudni. Olyan jól belejött, hogy még maga is elhitte a lódításokat.

Hogy mivel foglalkozott Marcel?

Először időjósnak állt. Drámaian ígérgette az ítéletidőt, a felhőszakadást, az aszályt. Mosolyogva mutogatta a térképen a rajzolt napocskákat, felhőcskéket, miközben a valóság cseppet sem érdekelte. A meteorológusoknál nagy a tévedési arány, de Marcel ezt is túlszárnyalta, így hamar odébb kellett állnia.

Karrierjét az ügyvédi pálya koronázta meg. Hét évig tanult, magolt, csiszolgatta a tudását. A legeredményesebb ügyvéd lett, sosem vesztett pert, és bárki felmentését elérte, akár bűnös volt akár nem.

De hát nincsen rózsa tövis nélkül. Ügyfelei valahogy egyre alvilágibb körökből kerültek ki és hiába volt gyümölcsöző ez a praxis, nem érezte magát biztonságba.

Egy időre visszavonult vidéki házába, szakállat növesztett, kertészkedett és rendbe rakta a régi családi kúriát. A kamra is sorra került. Kidobta a lomokat, elhúzta a polcokat, és kisöpört a stelázsi mögül is.

Igen, még mindig ott rozsdásodott a pléhcsibe.

Marcell a kezébe vette, kicsit megrázta csörömpölő darabjait és komoran bólogatva meghozta ítéletét:

– Te tehetsz mindenről! – ezzel a bűnös pléhcsibe is a szemétbe került.

Marcell nem csak a házban, de az életében is rendet rakott. Most már tudta, mihez kezdjen a tehetségével.

Nem tehetett mást, vissza ment a városba és politikus lett belőle. 

Találkozás a trollal

    Az izomtroll homlokán egy tetovált K betű díszelgett, magára vonva a figyelmet. Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem az iniciálé kacskaringós mintáiról, szinte mozogtak az indák… De mi az a K?

Puff! Amig bámultam, addig ellenfelem bevitt egy kemény ütést az álkapcsomra. Kecsesen megpördültem és próbáltam talpon maradni, fejembe harci dobszóló pergett sürgető megoldást követelve erre az esélytelen helyzetre.

Hogy kerültem ebbe a kutyaszorítóba? Nos, vándorúton voltam, munkát kerestem, és csak át akartam kelni a folyó hídján, de nem akartam fizetni az útonálló trollnak. Sőt felháborodva szidalmaztam, büszkeséget mímelve, pedig csak a zsebem volt üres. Azt hiszem a „puding finánc” kifejezésnél kezdődött a csetepaté.

Az ütés még fájt, de már tisztult a fejem. Széttárt kézzel hátráltam, majd hirtelen előretörve a troll két lába közt villámgyorsan átbújva, rohantam a túlpartra. Hátam mögött a felbőszült troll.

Az út mentén egy magas tölgyfa állt, benne láttam a menekülés útját. Gyorsan felkapaszkodtam és már a tetején csimpaszkodtam, remélve, hogy a böhöm troll nem tud követni. Tévedtem.

Lerángatott a fáról, aztán egy halszagú zsákba gyömöszölt. A híd alá cipelt és a zsákot felakasztotta a gerendára. Ott lógtam, közben a kardjával püfölt, szurkált. Csak finoman kínzott, vigyázott. Tervei voltak velem.

Harmadnapra megtörtem.

– Nem tudok fizetni! Mond, mit akarsz tőlem?!

– No, lám mindenkit meg lehet puhítani – vigyorgott a troll.

Kiderült, helyettest keres. Nem bírja ezt a stresszes munkát, a sok elégedetlen hídadófizetőt, vagy nem fizetőt. Szeretne pihenni, kialudni magát, egy puha párnára hajtani azt a busa fejét. Bennem meglátta a rokonlelket. (Hízelgő.)

– Te leszel a váltó társam. Aláírod a munkaszerződést, vagy vége az életednek.

Ilyen ajánlatnak nem tudtam ellenállni.

Azóta sok újítást bevezettünk. Egy felemelhető kerítéssel zártuk el az átkelők útját. Úgy hívom sorompó. Egy apró büfét is telepítettünk a híd forgalmasabb felére, hogy a várakozást kellemesebbé tegyük. Van kifli, zsömle meg ami szem szájnak ingere. Tele hassal kevesebb a hőbörgés és az ellenállás.

Szóval jól megy az üzlet, sőt én is kaptam egy tetovált K betűt a homlokom közepére. Bár troll haver nem árulta el, mit is jelent. Nem bánom, mert nagyon menő.

 

Nincs mese, avagy egy nap a hivatalban

Csőrike a Mese Hivatal Panasz Készítő és Ellátó Osztály, röviden MH PKEO levél semmisé tétel részlegén dolgozott. Tudta, hogy többre hivatott, mégis szerette a munkáját.

Nézzük meg, mivel foglalatoskodott a mai napon.

Csőrike épp hogy beesett a munkakezdésre, mert élettársa Tom nemtom viccből elrejtette a ruháit.

A reggeli müzli után, már megnyugodva, maga elé húzta az íróasztalán tornyosuló panaszleveleket és bekapcsolta a ziratmegsemmisítőt.

Szabadságot minden dzsinnek! Állt az első levél elején.

– Már megint Aladin próbálkozik, hátha így ki tud lépni a meséjéből. – sóhajtott Csőrike – Németországba akar szerződni vendégmunkásnak a Grimmékhez. – fejcsóválva nyomta a megsemmisítőbe a levelet.

A második levél a kopasz karácsonyfa panasza volt. Nem akart a padlás egereivel ünnepelni.

Ezt az ügyet átküldte az Andersen osztályra a depi részleghez.

A harmadik valami csip-csup ügy volt, enyém a vár tiéd a lekvár kijelentéssel. Csőrike ezt egyből a darálóba nyomta.

A negyedik kérelem Csipkerózsikától érkezett, hogy engedélyt kapjon a futórózsa megnyírásához. Környezetvédelmileg elutasítva.

– Jaj, már itt az ebéd! Hogy repül az idő, ha jól megy a munka.

Csőrike elfogyasztotta, amit rendelt, egy közepes adag édes-savanyú bogárragut.

Aztán ismét munkához látott.

Ötödik levél a Fekete Gyöngy kalózhajó szakszervezetétől jött, követelve a zsákmány 90%-át.

Csőrike felnevetett és a tűzbe vetette a panaszlevelet.

Már kezdett fáradni, de még elintézte a HáromNyulak ostoba uraskodó hencegését.

– Átlátunk minden próbálkozáson, nincs mese. – veregette meg Csőrike elégedetten a ziratmegsemmisítő oldalát. Aztán a munakidő végeztével haza ment, hogy megkeresse a ruháját.

Pocsolyába dobott szív

 

Végre

Végre megérkeztek a felhők.

Már nagyon rég járt felénk egy valamirevaló gomolyag.

Balga Benő útja a felvilágba

     Balgáék legkisebb fia, Benő nem volt eleresztve észbeli képességekkel, pedig varázsló családból származott így az elvárás minimum szakács képzőt jelentett.
Egyszer elküldték a vásárba, hogy hozzon égig érő paszulyt. Benő kedves fiú volt örömmel vállalta a feladatot. Ez a bab ritka portéka volt akkoriban és csak a Bakancsos piacon lehetett megvásárolni.
Vajon merre induljon? – vakarta a fejét Benő. Az útirányt tábla mutatta, hogy merre az arra, legalább is a buszmegállóig. Benő mindig vitt magával egy széket, kicsit nehéz volt a cipelése, de üss kő, mert hisz akár mikor szükség lehet agy belevaló székre.
Le is ült szépen várakozni. Mire a nap a delelőn járt megérkezett a varázsbusz. A hagyományokat követve egy sárkány vezette, aki kedélyesen elbeszélgetett az utasokkal. Híreket cseréltek, pletykák indultak útnak vagy segítséget, tanácsot kaptak kérve, kéretlenül.
Benő is elmesélte hova tart, és amint szóba került a paszuly a sofőr tudálékosan köhintett.
– Aztán mennyi aranyat hoztál magaddal? Hiszen ez nem olcsó mulatság.
– Hmm! Semennyit. Nem mondták, hogy az is kell a vásárba. Csak a székemet hoztam.
– Még jó, hogy az utazás ingyenes – nevetett a sárkánysofőr, de furcsa mód egyből egy csereüzletet ajánlott Benőnek.
– Tudod mit? Van neked ez a remek széked, pont jól jönne itt varázsbuszon. Elcseréled-e az én híres zsákbamacska dobozommal?
Benő szeme kíváncsian felcsillant – És mi van benne?
– Pont ez a lényeg – fintorgott a sárkány – nem tudni. De még senki sem jött vissza reklamálni.
Mikor kezet ráztak, nyélbe ütve az üzletet, pont megérkeztek a Bakancsos megállóba.
Benő gyorsan leszállt, kezében a doboz. Nem is tudta hova kapjon, a piac nyüzsgése ott kavargott előtte, de új kincse szinte égette: Mi lehet benne?
Győzött a kötelesség. Végül is a paszulybab fontosabb, persze azért kicsit megrázta és a füléhez emelte a dobozt. Tompa, furcsa dobolást hallott odabentről.
– Várj egy kicsit – kopogott vissza és a zsebébe rejtette kincsét.
A piac elbűvölte, a varázslatos portékák csábították. Viszont egy sátor előtt hatalmas sor tekergett. – Én is beállok – gondolta Benő bár nem tudta, mit is árulnak itt.
Egy óra múlva szomorúan gondolt a régi székére, leült volna már.
Két óra elteltével a sor végre elfogyott előle, és odaért a pulthoz.
INGYENES PASZULYBABSZEM OSZTÁS hirdette egy tábla. Benőnek fülig ért a szája, mégis teljesíti a feladatot. Az sem zavarta, hogy már csak egyetlen egy szem bab maradt, az is valami kék utángyártott változat.
Szökdelve azonnal haza indult, de csak az első játszótérig jutott, mert ott elolvasta a használati utasítást: Rövid szavatossági idő. Elültetni azonnal!
– Jaj hova? Hova? – kapkodott fűhöz, fához.
A homokozóhoz rohant, apró mélyedést rögtönzött, bele pottyantotta a fura magot és a szökőkút vizével meglocsolta.
– Na! – de nem kellett sokáig várni. Apró zöld villanással növekedni kezdett a paszuly.
Eleinte még hasonlított a növényre, de ahogy vastagodott a szár, ahogy felfelé törtek a kacsok, vibráló fokok jelentek meg rajta, majd hosszú, hosszú lépcsővé alakult, ami a szikrázó magasságos égbe vezetett.
– Ú de menő! Egy mozgólépcső! – ámult Benő.
Rálépett a futónövény lépcsőjére és szédületes iramba a felvilágba találta magát. Itt a hatalmas óriás sárkányok uralkodtak. Váraikban ücsörögtek és egymással hadakoztak online.
Benő odaért az öttornyú várhoz. Kapuját befutotta a szőlő, rajta édes fürtök lógtak. Benő persze, hogy leszakított egy szaftos szemet. Csakhogy ez bizony szólószőlő volt. Hatalmas csengés-bongás támadt olyan hangerővel, hogy még a világ túlfelén is hallhatták. A hatalmasok dühös sárkány robajjal érkeztek és maga a vár ura, vagyis mint kiderült úrnője is előtört a bástyák mögül.
– Ki merészel birodalmamba lépni – bömbölte ötször, mert öt feje volt.
– Balga Benő vagyok? – csipogott bizonytalanul Benő és hirtelen nem tudta mit is keres itt. Mondjuk eddig sem tudta.
– Mit keresel itt? – tapintott a lényegre a sárkányok úrnője.
Benő olyan keservesen kereste a válasz szavakat, mint én feleléskor a hajdani orosz órán, hogy a bősz sárkányokban szánalom ébredt és nem falták fel azonnal balga hősünket. Ennyi idő ép elég volt, hogy Benő előhúzza a zsákbamacska dobozt, ki tudja honnan jött az ötlet, és remegő kézzel az ötfejű sárkány néni felé nyújtsa.
– Ajándékot hoztam!
– Ajándék!? – lepődött meg a delnő, és már nem tűnt morcosnak. – Nyisd ki, had lássuk, mi az!
A doboz már nem csak doboló hangot adott ki, de egyenest ugrált Benő kezében, aki gyorsan letépte a fedelet, maga sem tudván mit rejt.
Egy rücskös, büdös, repedező kis tojás ugrott a lábuk elé. Síri csend támadt. Benő lélegzete elakadt és összeszorított szemmel várta a halált.
Az öt fejű sárkány mély torokhangon öt szólamban felbúgott:
– Kis fiam, hát élsz!
A tojás teljesen szétpattant és már mindenki láthatta a sárkányfiókát, ahogy elégedetten körbenéz az őt ünneplő családtagok sokfejű, pikkelyes tömegén. Nagy volt az öröm, a hála, a vállveregetés.
Aztán Benő próbált elosonni a nagy kavarodásban, de a sárkányúrnő hangja utolérte.
– Meg sem várod a jutalmad? – Mit kérsz hát?
– A családom égig érő paszuly babszemért küldött, de elhasználtam a csodát. Sajnálom, hogy üres kézzel kell haza mennem – hajtott fejet Benő.
– Sose sajnáld, hiszen így visszakaptam ivadékom, akit a saját apja ragadott el a lenti világba. Jaj, nem is értem mit képzeltem egy egyfejű sárkány busz sofőrről…ccc. Na, mindegy most már minden renden van fura Benő. Neked adjuk jutalmul az aranypaszuly magját. Méghozzá egy zsákkal. Használd kedved szerint, de még egyszer meg ne lássalak a birodalmam határán belül soha! – engedte szabad útjára Benőt a fenti világ sárkányúrnője.
Balga Benő büszkén vitte haza a zsák babot, s Balga mama csülkös babgulyást főzött belőle.

Menekülés

Már kisgyermek koromban megjelöltek a kalózok.
Mindig a kikötőben csavarogtunk a barátaimmal, de én egyszer felszöktem egy feketére festett hajóra, ami némán lebegett a vízen. Ostobán azt gondoltam, fellopódzom a fedélzetre és onnan integetek a haveroknak vagányul.
Már a pallón elkapott a féllábú szakács. Galléromnál fogva könnyedén a raktérbe penderített és én azt hittem itt vége is rövid, de dicstelen életemnek.
Ennek ellenére azért kíváncsian néztem körül, mert hisz a konyhában találtam magam, s mindig éhes kölyökként nagy szemeket meresztettem a megrakott tálakra.
A szakács megenyhülten kedélyesen hátba vágott, és kezembe nyomott egy adag reggelit.
Zavartan a falig hátráltam, de egyből falni kezdtem.
– Szerencsés legény vagy, jókedvemben találsz és a hajó vendége lehetsz, aminek a neve Fekete Rózsa – recsegte a szakács – Jegyezd meg ezt a nevet, és ha gondtalan életre vágysz, csapj a tenyerembe. Állj közénk, akik nem félnek senkitől, se istentől se embertől, sosem éheznek, és a világ rettegi a nevüket.
Teli szájjal bólogattam. Képzeletben már az árboc tetején álltam, felettem lobogott a halálfejes zászló.
– Rendben kölyök. De még hajósinasnak is csimasz vagy. Ezért az esküdet veszem, hogy három év elteltével keresd meg a Fekete Rózsát akár hol is horgonyoz! – Nesze, itt egy erszény fabatka, mint első fizetés. És emlékeztetőt is kapsz.
Azzal, amikor kezet ráztunk, a tűzhelyhez rángatott és a lángokból izzó billogot húzott elő. Teketória nélkül a vállamhoz nyomta.
A sistergő seb azóta begyógyult, de a Csillag Testvériség jelét azóta is viselem. Csapdába sétáltam akkor, de most már a szabad fiúkkal járom a tengert. Aláírtam a szerződést, ami örökre szól. Aláírtam: a véremmel egy nagy K betűt kanyarítottam a pergamen aljára.

Talán azt gondolod, nem nagy dolog egy kis csavargótól a jobb életet választani. Viszont én a király fia vagyok. Én a koronától rettegek. A fényűző felelősség agyonnyom.

Így megmenekültem.