A múzsa csókja

         Ismeritek a múzsákat? Igen, vannak a görög múzsák. Ha jól emlékszem ők kilencen vannak, de én most egy egyszerű kezdő múzsáról fogok mesélni, aki még nem találta meg azt az egyént, akit ihlettel ajándékozhatna meg.

Zsófi, a csitri múzsa egy magas téglafalon ücsörgött, figyelve a világ rezdülését. Miközben lábával harangozott, addig egy még ismeretlen dallamot dúdolgatott.

Épp akkor ért fel a fal tetejére egy csiga. Zsófi próbaképp megcsókolta a kis nyálkás feje búbját. A csigát sokként érte az ihlet és visszazuhant a vizes bozótba – Megint elölről kezdhetem a mászást – gondolta csiga.

Zsófi múzsa elszomorodott – Nem ő az – sóhajtotta. És ha egy múzsa elszomorodik, akkor hullani kezd a hó. Évszaktól függetlenül.

Addig hullik, amíg a szomorúság el nem olvad a múzsa szívéből, mert szomorúan nem lehet dolgozni. Táncoltak a hópihék, csilingelve röpködtek a kristályok és a legszebb hópihe Zsófi előtt lebeget. Kapott is egy múzsacsókot. Persze azon nyomban elillant, vízcseppé vált, eltűnt.

– Ó, a szépség is elmúlik – törölte meg a száját Zsófi, de már vidáman szökkent le a kőfalról, hogy folytassa a keresést.

A szomszédban disznóvágás kezdődött. Egy furfangos koca nevetve cselezte ki a böllért, aki felbőszülten kergette az állatot egy nagykéssel.

– Nos, most melyiküknek kellene a múzsa csókja? – fintorgott Zsófi fejet rázva, s gyorsan odébb állt.

Sokáig bolyongott, figyelt és bámulta a jelölteket, de sehogy sem akadt az igazira. El is fáradt. Meg is éhezett, meg is szomjazott.

Egy kisvárosba érkezett. Már nem érdekelte semmi csak leülhessen valami székre. Teljesült a kívánsága, mert mintha csak őt várta volna egy fogadóhoz ért, ahol hívogatóan ropogott a tűz, terített asztalok roskadoztak az illatozó sültektől és ínyenc fogásoktól.

Zsófi múzsa nem kérette magát, egyből leült és neki is látott, hogy közelebbről megismerkedjen az étkekkel.

Már a kávénál tartott, amikor érezte, hogy valaki figyeli. A sarokban egy eldugott asztalnál egy fiatal fiú valamit írogatott, közben fel-fel nézett, megint írogatott. Amikor találkozott a tekintetük, az ifjú rajtakapva összerezzent, és menekült volna, mint egy beijedt nyúl. Persze Zsófi gyors volt és lehengerlő, mert már nem csitri múzsa volt, hanem felnőtt delejes istennő.

– Engem figyelsz? Mit firkálgatsz Nyuszi? – hajolt a papír fölé.

Nem írás volt, nem kém jegyzet, de egy ihletett rajz. Finom vonalak, lendületes ívek kuszaságából maga Zsófi bukkant fel karakteres vonásaival.

Zsófi elolvadt, szíve nagyot dobbant.

– Megvagy végre – borult a meglepett művészre, és hosszú múzsacsókot nyomott a homlokára, majd a szájára is, a biztonság kedvéért.

Kézen fogva hagyták el a fogadót, mert fogva volt az ihletett művész, de fogva volt bizony a múzsa is.