Hangulat: Nyitottan, kíváncsian élni. Még vakon is látni a boldogságot, a szépséget és a vidámságot.
Külcsín: 5 pont (Jobb is lehetne a borító)
Újrázás: Biztos
Tanulság: A feltétlen bizalom megváltoztatja az életed
Én el sem tudom képzelni, hogy ne lássak...
Az írónő elmondja nekünk saját történetét. Egyszerűen, minden sallang nélkül, hogy hogy is boldogul egy vak ember a látók világában. Mert minden úgy van berendezve, úgy működik ebben a társadalomban, mintha csak ez az egy érzékszervünk lenne.
Persze ebbe a kirekesztettségbe nem nyugszik bele Sheila. Hogy ne legyen kiszolgáltatva, elzárva a többi embertől, munkától, az élettől, legnagyobb segítsége Emma a kiképzett vakvezető kutya, okos, bájos labrador, aki nem akármilyen önbizalommal erősíti gazdáját, hogy a mindennapok akadályai könnyebbek legyenek.
Hogy közlekedik egy vak ember a városban, otthon vagy egy új helyen? Milyen iskolába jár, mit dolgozik? Hogy olvas? Szórakozás? Barátság? Szerelem?
No de Shelia nem akármilyen csaj, vaksága ellenére nem akar vatta közt élni. Főz, sminkelni tanul és varrógéppel varrni. Telefonközpontban dolgozik ('60-as évek), de előadásokat tart a vakvezető kutyák munkájáról a rádióban és szerte az országban. Emma mindig mellette és vele, szóval együtt.
És milyen megrázkódtatás, ha a sötétségből a világosságba lépünk?
Egy sikeres, bár kétséges műtét után (veleszületett szürkehályog) Sheila látja a színeket, a formákat. Csodálhatja Emma huncut pillantását, kedvese arcát, az embereket, a füvet a fákat. Önmagát! Ez mi? És ez? Ez?
Eddig minden más volt, vagy szinte nem is volt... és most minden elé tárul.
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyücske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejútnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szívem feszítve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
Hogy lehet egy végzetes, visszafordíthatatlan hibát jóvátenni? Mert Artyom, a hős, aki megmentette a METRÓ egész közösségét a feketék inváziójától, az utolsó pillanatban már tudta, hogy az új élet reményét robbantja fel azzal az atomtöltettel. Már késő volt. Maradt a bűntudat.
Artyom kétségbeesetten keres valami életjelet a külvilágból, megszállottan kutat az éterben. Szerettei is bolondnak, veszélyes bolondnak tartják őt, és mivel a helyét sem találja a föld alatti szánalmas életben, kapva kap a halvány reményt keltő hírren: valaki túlélők jeleit fogta a rádióján. A hírvivő régi ismerősünk, Homérosz.
És ismét kezdődik a kálvária a Metró bunker-labirintusában. De ez a csalódások kálváriája.
A mutánsok, a szörnyek, a sötét iszonyatok is jobbak voltak az ember ideológiák mögé rejtett kegyetlensége mellett. Fasiszták, vörösök, Hanza, a Rend, a Polisz, kurvák, kereskedők, éhezők, a Láthatatlan Megfigyelők... Mindegy, mindenki megvehető, meggyőzhető, megölhető csak csöndben és engedelmesen bevegye a maszlagot, hogy örökre a föld alatt kell kushadni.
De Artyom nem hallgat... Makacs meggyőződése, hite az életben több embert maga mellé állít, akik vagy elárulják, vagy meghalnak, de Artyom megy tovább...
SPN SDM FanFiction:
Dean megindul, és még a lendületből Samre pillant. Sam:
Itt vagyok. Számíthatsz rám – de nem mondja ki Dean:
Tudom – válaszol szavak nélkül
Szépen kipolíroztam a rúnaköveket, hogy feltöltődjenek energiával, és kértem belőle.
Választottam egy követ, amire szerintem a legnagyobb szükségem van. Utána húztam még egyet, hogy a rúnák mit mondanak. Fel írtam egy fehér papírra, a gyertya fölé tartva felszabadítottam az energiát és hamuvá égettem, s a hamut a szélbe szórtam.
(Hú de pogány)
URUZ (Őstukok)
Az egészség, a vitalitás energiáit választottam, mert mostanában teljesen kimerítenek az emberek, és a végén még nem marad kraft a hírös kreativitásra.
Kimerítenek az ostobaságukkal, a keserűségükkel, bánatukkal, gonosz ürességükkel vagy értelmetlen pörgésükkel. Persze akiknek jó a rezgésszáma, azokkal egy húron pendülünk, és így túlélem napot.
Viszont a rúnák HAGALAZ (Jégeső) jelét adták nekem, ami erős védelem a külső behatások ellen.
Köszi, rám fér.
Belső őseneriával és külső védő pajzzsal mi bajom lehet? Hajrá!
TIWAZ (Tyr lándzsája)
Ez a jel megerősíti a hitet önmagunkban, ami rá fér a csajra, mert ugyan tarthatjuk magunkat a világgal szemben keményen, ha a mélyben nem bízol saját magadban. Ilyenkor értelmetlen harcokba bonyolódik az ember, nem áll ki nyíltan az igazáért, és a jó dolgok kifolynak a kezei közül.
Szóval, higgy magadban!
A rúnák neki is HAGALAZ védő jelét küldték, tehát állnia kell a sarat, nincs mese. Harcra fel!
KENAZ (Fákja) fejleszti a kreativitást, képességeinket minden területen.
Szeretném, ha használná a benne szunnyadó ötleteket, egyszerű megoldásokat keresve, hogy ismét otthont teremtsen magának egy neki idegen környezetben.
A rúnák BERKANA (Nyírfaág) jelét küldték neki.
Na ja, ez igaz. Andi csak akkor van teljes harmóniában, ha a női energiák felszabadulnak. S ha a nőiességet teljesen megéli, talán nem ellöki, de maga felé fordítja a dolgokat megoldást keresve.
Tyű, és talán még a cserebogárnak is fog örülni :)
Nem a rúnák mondják meg a sorsod. Nem irányítanak. Nem jósolnak. CSAK önelemzésre, önvizsgálatra sarkalnak. Rávilágítanak erre-arra, nézőpontot mutatnak, megcsipkednek, játszanak, biztatnak.
Az utolsó hang is szétfoszlott már
Magányos tárgyak az elhagyott színpadon
Fölborult székek és konok homály
Papírlapok, egy tépett plakát a lábunk alatt
Ki mondja meg, dalainkból mennyi maradt
Maradj velem, segíts nekem
Vigyél haza, fogd a kezem
Szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem
Vigasztalj meg, ha nem is hiszed,
Hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet
Mondd, hogy lehet, ha nem is tudod, hogy hiszek neked
Amikor vége az utolsó dalnak is
És a varázslat szétfoszlott már
Mi lesz veled, ha egyedül hagy a zajos tömeg
Sebzett vagy és te sem tudod, hol a helyed
Maradj velem, segíts nekem
Vigyél haza, fogd a kezem
Szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem
Vigasztalj meg, ha nem is hiszed
Hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet
Mindig lehet, ha nem is tudod, ha nem is hiszed
A vasárnapi verselő azt szereti, ha Miller Zoli énekli
OK. Legtöbbször az intuíció segít mit is kell tennem, és ez mindig kéznél van, de a "pók ösztön" nem mindig hagy jó ízt maga után.
Az alkotókedv egyre nő, de a tervek megint feltorlódtak. Idő és energia híján kevés valósult meg, s valami hamvába halt.
Hosszú volt ez a hónap, a hétköznapok rutinja sodort, az érzelmek hullámzottak. Elégedett vagyok az apró sikerekkel és örülök a nyárnak, bár a fűtést kicsit lejjebb vehetnék.
Se harcos forradalmár, se hívő lélek nem vagyok.
A vasárnapi verselő olyan rigmusokat választott, aminek a világnézete igen messze áll tőlem, vagy mégse? Hisz mindkét dal lelkesít és tarkóig bizserget.
KowalskyMegAVega: Forradalom rt.
Én csak egy ág vagyok ezen a fán
Én csak egy fogaskerék a gépben
Én csak egy csepp nem az óceán
De veled együtt mindent kibír
Én csak egy levél vagyok a fán
És csak egy darab a nagy egészben, és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!
Lehetnénk a kezdet az egy, ami soha nem ér véget,
És igen, igen lehetnénk úgy a törvény, hogy ne csak a
Mohóknak érje meg.
Nem én vagyok a kezdet és nem én vagyok a vég
Hidd el, hogy Jézusból egy is éppen elég
Nem mondom neked azt, hogy nem érdekel
Mert lehetnél Te is az, aki itt énekel.
Lehetnénk a csend, hogy ne legyen kínos a fülednek
Nem lenne zavar, ha a szemembe nézel
Kövess és én követlek!
Áldott legyen az, aki mindig velünk és átkozott
Az aki keresztbe tesz nekünk
Mert aki nem velünk az ellenünk
Mi vagyunk a vihar aki elnyelünk!
Ne legyen köztünk semmi baj
Én bontom a vakolatot omlik a fal
Összeköt minket az élet, a végzet magasba tart
Én csak egy ág vagyok ezen a fán
Én csak egy fogaskerék a gépben
Én csak egy csepp nem az óceán
De veled együtt mindent kibír
Én csak egy levél vagyok a fán
És csak egy darab a nagy egészben és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!
Lehetnénk egy máglya, szórnánk az igét
A nagyvilágra, és vagy egy-két-há-négy-öt-
Hat-hét évszázadon is át...
Nem én vagyok a pohár, nem én vagyok az üveg,
Én az ital vagyok, aki nap mint nap ütlek
Az aki előtt te nem menekülsz, mert minden
Sarkon az utamba kerülsz
Lehetnénk egy banda, tudod, az a
Színpadra született fajta, amelyik az országúton él
És ha fáradsz majd vezetek én...
Együtt jön majd az irigység és a harag
Van, aki jön, van, aki marad,
Én lehetnék hurrikán, aki rendet csinál
Túl minden vitán...
Én csak egy ág vagyok ezen a fán
Én csak egy fogaskerék a gépben
Én csak egy csepp nem az óceán
De veled együtt mindent kibír
Én csak egy levél vagyok a fán
És csak egy darab a nagy egészben és csak
Neked mondom el: Veled együtt lehetnénk Hurrikán!
___________________________________________
Pajor Tamás: Kapaszkodj meg
Nem vagyok felmentve tornából,
Nem vagyok teljesen korlátolt.
Tudom, hogy itt minden élesben megy,
De van valamim, ami kellhet neked.
Van egy új HITEM,
És van egy új HAZÁM.
Van egy új SZÍVEM,
És fűt, mint a KAZÁN
És lemegyek érted a Fekete Lyukba,
És megmondom neked a szemedbe újra!
Kapaszkodj Meg, Él az Úr!
Engem nem érdekel a száraz valóság,
Én ott kezdem el, ahol mások feladják.
A legnagyobb hőfokon akarok élni,
Soha nem akarok magamhoz térni.
Egy olyan erő húz engem,
Hogyha kell, félre lököm az úthengert.
És felhívom az elnököt váratlanul,
És megmondom neki szépen magyarul:
Kapaszkodj Meg, Él az Úr!
Megfogom a gitárt és felugrom a székből,
Féktelen öröm jön egész mélyről.
Szikráznak az atomok, a levegő remeg,
Elindul a lábam és elindul a zene.
Eleven szívem van, akár egy cowboy,
Megelőzőm korom, mint egy száguldó autó.
És lemegyek érted a Fekete Lyukba,
És megmondom neked a szemedbe újra!
Kapaszkodj Meg, Él az Úr!
